A halál 50 órája

Az Ardennek erdő borította középhegység Belgium keleti, délkeleti részén, valamint Luxemburg területén, nyugati nyúlványai pedig Franciaországba nyúlnak át. Lágyan hullámzó hegyhátak sorakoznak itt, a folyók keskeny völgyekben sietnek a síkságok felé, s ezen a területen található Nyugat-Európa egyik utolsó erdősége.

A táj szelíd és békés, ám immáron 75 évvel ezelőtt, 1944 decemberének második felében ágyúdörgés, fegyverropogás szaggatta szét a hegyvidék téli csendjét. Itt zajlott le a II. Világháború egyik utolsó nagy ütközete, az ardenneki német offenzíva, Hitler utolsó próbálkozása arra, hogy megfordítsa a számára kedvezőtlen hadi helyzetet a nyugati fronton. Szinte minden maradék tartalékát bevetette e cél érdekében, ám mégsem tudta megállítani a Harmadik Birodalom összeomlását. Ez volt a világégés legnagyobb amerikai részvétellel zajló szárazföldi csatája, melyben több mint hatszázezer német, félmillió amerikai és 55 ezer brit katona harcolt.

A valóságban nem 50 óra volt, mint ahogy a híres film magyar címében szerepel (eredeti címe "Battle of the Bulge"), hanem majdnem másfél hónapig tartott az utolsó nagyobb német ellentámadás a nyugati fronton, 1944. december 16. és 1945. január 25. között.

1944 végére a német haderő már krónikus üzemanyaghiányban szenvedett.

Az augusztus 23-i román átállás miatt elvesztették Ploestit, legfőbb nyersolajforrásukat, a szövetséges bombázások pedig súlyos károkat okoztak a szintetikus benzint előállító üzemeikben. Annak ellenére, hogy a szűkös üzemanyagkészletekből igyekeztek az ardenneki offenzívára tartalékolni amit csak lehetett, a német harckocsi veszteségek jelentős részét nem a szövetségesek okozták, hanem a benzinhiány. Ettől függetlenül a Wacht am Rhein haditervében nem szerepelt elsődleges helyen az üzemanyag-vadászat, bár a készletük a tervezett hadművelet körülbelül felére volt elegendő.

A sors ironikus fintora, hogy a Waffen-SS egyik legtehetségesebb páncélosparancsnoka, a vakmerő vállalkozásairól elhíresült Joachim (Jochen) Peiper Obersturmbannführer (a Waffen-SS-ben ez az alezredesi rendfokozatnak felel meg), akinek harccsoportja, a Párduc és Tigris harckocsikkal felszerelt 1. SS páncélosezred a legmélyebben nyomult az amerikai vonalak mögé, a belgiumi Spától alig másfél kilométerre állt meg a legnagyobb amerikai benzinraktártól. 

Peiper nem tudta, hogy itt volt az amerikaiak legnagyobb nyugat-európai üzemanyagraktára, több mint 10 millió liter benzinnel. A karnyújtásnyira lévő benzinóceán ellenére Peiper és emberei az üzemanyaghiány miatt leállt tankokat felrobbantották és gyalogosan voltak kénytelenek visszavonulni. 

A terv

Az 1944-es év őszére világossá vált, hogy a náci Harmadik Birodalom elvesztette a háborút. A szovjet hadsereg a keleti fronton megközelítette a német határokat, a nyugati fronton a júniusi normandiai partra szállás után a szövetséges erők felszabadították Franciaország jelentős részét. Hitler egyetlen esélyét abban látta, ha az angolszászokat egy váratlan és gyors ellentámadással békére kényszeríti, majd teljes erejével a szovjetek ellen fordul.

A Führer az 1940-ben, Franciaország lerohanásakor alkalmazott áttörést akarta lemásolni: az Ardennek hegyi útjain támadva szétszakítani az ott viszonylag gyenge brit és amerikai csapatokat, majd elfoglalni Brüsszelt és Antwerpent. Hitler rögeszmésen hitte, hogy az amerikaiak nem fognak keményen harcolni, de abban is reménykedett, hogy sikerül éket vernie az egymással vetélkedő amerikai Patton és a brit Montgomery tábornok közé.

A legszigorúbb titoktartás közepette, már 1944 szeptemberében megkezdték a Wacht am Rhein (rajnai őrszem) fedőnevű hadművelet tervezését. Az angol szakirodalomban "Battle of Bulge" néven őrződött meg az offenzíva.

A nyugati front vezetését von Rundstedt tábornokra bízták, aki úgy vélte, a támadás csak akkor lehet sikeres, ha az teljesen váratlan, ha a csapatok gyorsan képesek előrehaladni, és ha az időjárás megakadályozza a teljes légi fölényt élvező szövetségesek gépeinek felszállását. Az offenzívához a birodalom utolsó tartalékait mozgósították, a 13 újonnan felállított hadosztályba korábban túlkorosnak és túl fiatalnak minősített férfiakat is besoroztak. Az ő kiképzésükre és felszerelésükre sem idő, sem pénz nem maradt, az egész haditerv kétségbeesettségét jellemzi, hogy az előrenyomuló páncélosoknak jórészt az ellenségtől elfoglalt készletekre kellett hagyatkozniuk.

Az előkészületek a legteljesebb titokban zajlottak: a motorzaj csökkentése érdekében a lőszert katonák és lovas kocsik szállították, a tankok lánctalpai alá szalmával bevont fatuskókat tettek, rádiótilalmat vezettek be. A hadműveletek megkezdése előtt angol és amerikai egyenruhába öltözött kommandósokat dobtak a front mögé, feladatuk a zavarkeltés és szabotázsakciók végrehajtása volt.

A Harmadik Birodalom szinte összes tartalékát az ardenneki offenzívára vonták össze; Hitler utasítást adott egy vadonatúj páncélos erő, a 6. SS páncélos hadsereg felállítására, amelynek élére régi hívét Josef (Sepp) Dietrich Oberstgruppenführert (a Waffen-SS-ben ez a vezérezredesi rendfokozatnak felelt meg) nevezte ki. A 6. SS páncélos hadsereget, továbbá az offenzíva végrehajtására kijelölt magasabb egységeket a félelmetes hírnevet szerzett Tigris nehézharckocsikkal, a korszerű Párduc tankokkal, önjáró és rohamlövegekkel, valamint a szövetséges páncélosok számára leküzdhetetlen legújabb Királytigris harckocsikkal szerelték fel.

Az 501. SS nehézpáncélos-zászlóalj Királytigrisei áthajtanak Tondorfon a kiindulási körzet felé menet, egy nappal az offenzíva megindítása előtt. A csapatmozgásokat mindenáron titokban akarták tartani, ezért az átcsoportosításokra az éjszakai órákban vagy rossz látási viszonyok között került sor. 

A haditervhez Hitler 1500 német páncélost és 28 hadosztályt koncentrált az Ardennek hegyvidékére, mely erő az 1943 nyarán indított kurszki ellentámadás óta a legnagyobb német gépesített armada volt! 1944 telén tehát a második világháború sorsdöntő csatájára készülődött a náci hadsereg.

A csata

Az ardenneki offenzíva december 16-án 5:30-kor kezdődött, 2000 ágyú nyitott tüzet az amerikai állásokra. Az ágyúzásnak nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a szövetségesek, mivel egy kisebb ellentámadásnak vélték. Több mint 200 ezer Wehrmacht-katona, 19 hadosztályt (ebből 5 páncéloshadosztályt) alkotva, 500 harckocsival és számtalan harci járművel indult meg egy körülbelül 90 km széles frontszakaszon. A déli szárnyon a 4. amerikai hadosztály nem engedett teret a német erőknek. A 6. SS páncéloshadsereg jobbszárnya a Roer gátjait elfoglalni készülő szövetséges csapatokkal kerültek harcérintkezésbe és 25 kilométer mélyen behatoltak Belgiumba. Északon a 6. SS páncéloshadsereg, délen pedig a báró Hasso von Manteuffel vezérezredes parancsnoksága alatt álló 5. páncéloshadsereg lendült mindent elsöpörni remélt támadásba.

Az előretörő német páncéloserők szárnyait a német 7. tábori hadsereg fedezte. Beteljesedni látszott a december 12-i utolsó eligazításon Hitler mániákusan ismételgetett jóslata, miszerint a magukat elbízó amerikaiak pánikszerűen megfutamodnak majd a támadó német páncéloshadseregek elől.

A támadó német páncéloserők a szemben álló amerikai 28. hadosztályt egyszerűen elsöpörték, és meghátrálásra kényszerítették az Omar Bradley tábornok parancsnoksága alatt álló 1. amerikai hadsereget is. Hosszú-hosszú hónapok állandó visszavonulásai után a német katonák ismét megízlelhették annak édes ízét, milyen az, amikor megint előlük menekül az ellenség. 

A 6. SS-páncélos hadosztály csapása azonban nem tudott ilyen teret nyerni, mert a 4. amerikai hadosztály a végsőkig kitartott. Az amerikai hadseregcsoport-parancsnok Bradley először arra következtetésre jutott, hogy ez egy "elterelő célzatú támadás, amelynek célja, hogy megállítsa Patton 3. hadseregének előnyomulását a Saar felé". Mindazonáltal úgy döntött, hogy a térségbe irányítja a 7. és a 10. páncélos hadosztályt. Ekkorra a 6. SS-páncélos hadsereg 25 kilométerre behatolt Belgiumba.

Éjszaka, amikor Peiper erőteljes harccsoportja elérte Stavelot helységet, mindössze 14 kilométerre volt Spaa-tól, az 1. amerikai hadsereg főhadiszállásától, és még közelebb volt két hatalmas üzemanyag raktárhoz, ahol több mint 3 millió gallon üzemanyag volt felhalmozva. Hogy ne kerülhessen a németek kezére, a visszavonuló amerikai hadsereg felrobbantotta a készletet.

A Stavelot melletti amerikai üzemanyagraktár maradványai 

A többi német támadócsoport azonban a növekvő amerikai ellenállás hatására megtorpant.

A Hitlerjugend hadosztály elkeseredett és időigényes helyi harcokba bonyolódott, a St. Vith felé vezető utat pedig már lezárta az időben beérkező 7. amerikai páncélos hadosztály. Bayerlein Panzer Lehr hadosztálya délen ért el mély betörést és Bastogne városa alá érkezett. A várost ekkorra azonban az amerikaiak már megerősítették. Nemcsak a 7. páncélos hadosztály harckocsijai védték, hanem az éjszaka folyamán beérkezett híres "Vijjogó Sasok", a 101. ejtőernyős hadosztály katonái is. Manteuffel erőket hagyott hátra Bastogne ostromára, és a várost megkerülve tovább tört előre. Bradley csak a harmadik napon utasította Pattont, hogy a helyzet megmentése érdekében avatkozzon be. Patton ezúttal nem okoskodott, hanem azonnal útnak indított három hadosztályt a veszélyeztetett térségbe.

"Ízirájder, öcsém!" - Német felderítők motorkerékpáron hasítanak 

Ennek ellenére Manteuffel csapatai már a Mause felé nyomultak előre és valószínűnek látszott, hogy 24 órán belül elérik a folyót. A 2. SS-páncéloshadosztály bevetésével északon is sikerült az áttörés, az 1. amerikai hadsereg egységei rendezetlenül vonultak vissza.

A 3. hadsereg észak felé nyomul, Bastogne felmentésére. A képen amerikai páncélvadászok oszlopa, jobbra egy elakadt és félrelökött M-36-os látható.

Szövetséges reakció az első napokban

A szövetséges hadvezetés ugyanabba a hibába esett, mint a német vezérkar a június 6-i normandiai partraszálláskor: az offenzívát túl sokáig csupán helyi jellegű megtévesztő akciónak tartották. Az Ardennek térségéből beérkező első üzeneteket nem vették komolyan, a vezérkari tisztek többsége a közeledő karácsonyi szabadságára készült. Omar Bradley tábornok csak december 19-ére ébredt rá, hogy valójában milyen súlyos a helyzet. Eisenhower hadseregtábornok, a szövetségesek főparancsnoka úgy megrettent a megállíthatatlannak tűnő német előrenyomulástól, hogy Verdun-ből sietve Versailles-ba vonta vissza főhadiszállását. Nem sokon múlott, hogy Hodges tábornok hadseregparancsnokot és törzskarát elfogják a németek.

Előrenyomuló SS-alakulatok. Balra egy félrelökött amerikai M-3 féllánctalpas. Ahogy a képen is látható, december 16-án még nemigen volt hó az Ardennekben, a komolyabb havazás csak pár nap múlva kezdődött. 

Bradley kezéből kicsúszott az irányítás, ezért Eisenhower leváltotta és a becsvágyó brit parancsnokot, Montgomery tábornagyot nevezte ki a helyére, az amerikai tisztek nem kis felzúdulására. Montgomery nagy eréllyel fogott hozzá a káosz felszámolásához. Az amerikai törzs egyik tisztje szerint „úgy rontott be Hodges főhadiszállására, mint Krisztus, amikor megtisztította a kufároktól a templomot”. Ellenintézkedései gyorsak és hatékonyak voltak, azonnal harcba vetette az eddig tartalékban lévő 18. deszant hadtestet, amelynek parancsnoka, az agresszív Ridgway nem ismert lehetetlent.

A hadtest Peiper harccsoportja mögött ért földet, és ezzel elvágta a német éket Dietrich hadseregétől. Montgomery ezután azonnal erősítést küldött Bastogne és St. Vith védőinek azzal, hogy a két helység között állítsák helyre az arcvonalat.

Miután Peipert elvágták és üzemanyaga, valamint lőszere elfogyott, kénytelen volt megállni. Az amerikaiak így fellélegezhettek, de helyzetük továbbra sem volt rózsás. Dietrich a Peiper-féle harccsoport felmentésére bevetette a teljes 2. SS-páncéloshadosztályt. A németek ugyan nem nyertek teret, de a védelemben hat amerikai hadosztály színe-java veszett oda.

Bár az amerikai védelem megerősödése délen is érezhető volt, Manteuffel 5. páncélos hadserege tovább nyomult előre és Tigris páncélosai december 23-án este már csak 4 mérföldnyire voltak Dinant-tól.

Montgomery azonban nem vesztette el a fejét, megerősítette a Mause, a Namur és a Dinant hídjait és az amerikaiak tiltakozása ellenére visszavonulást rendelt el St. With térségében, átadva ezzel a várost a németeknek, de megmentve az oda beszorult jelentős erőkét. A helyzet kezdett kiegyenlítődni. Patton hadosztályai megérkeztek, Bastogne még mindig tartotta magát, a német üzemanyag pedig minden szektorban vészesen fogyóban volt.

Foglyul ejtett amerikai katonák az előrenyomulás első napjaiban

Délen az 5. páncélos hadsereg fő célpontja két stratégiai jelentőségű közlekedési csomópont, St. Vith és Bastogne városok elfoglalása volt. A belga–német határvidéken, a Schnee-Eifel hegységben a német határerőd-rendszer, a Siegfried-vonal egyik elfoglalt szakaszát az amerikaiak szívósan védték, ám a Wehrmacht egységei megkerülték a hegyvonulatot, illetve ejtőernyősöket dobtak le a tengerentúliak hátában, majd a páncélos hadsereg zöme folytatta az előrenyomulást St. Vith felé.

Az időközben az Ardennekbe vezényelt 7. amerikai harckocsi hadtest azonban lezárta a városba vezető utat, s szívós harcok közepette vonult vissza a fontos csomópontra, ahol beásta magát, s elszántan védekezett.

A németek bekerítették St. Vithet, majd a csapatok nagyobbik része továbbvonult Bastogne irányába. Bár St. Vithet végül is sikerült bevenni, az újabb célpontul kitűzött Bastogne-ba vezényelt s a ködös, felhős idő miatt tehergépkocsikon beérkezett 101. légi szállítású hadosztály elit ejtőernyősei, a 7. páncéloshadosztály ide vonult egységei, valamint a kizárólag afroamerikai katonákból álló 38. tüzérhadosztály lövegkezelői hősiesen védték a belga várost. 

Bastogne-ban a védelmet irányító McAuliffe tábornok eldöntötte, hogy a végsőkig kitart......

Még aznap megérkezett egy megadásra felszólító üzenet Bastogne védőinek parancsnoka, Anthony C. McAuliffe dandártábornok számára, aki híresen rövid válaszával írta be magát a történelembe. Annyit felelt csak: "Frászt!" Az eredeti angol szó, a "Nuts!" azért képez érdekes szóviccet bastogne-i összefüggésben, mert a város híres diókarneváljának tárgyával valamelyest összecsengett, hiszen a "nut" többek között diót jelent.

A rettenthetetlen Anthony McAuliffe dandártábornok (jobbra), Bastogne legendás védője

A legtehetségesebb szövetséges páncélos parancsnok, George Smith Patton tábornok tankhadosztályai a behavazott, jeges, síkos utak ellenére is gyorsított menetben vonultak -  szinte megállás nélkül, éjjel-nappal - Bastogne felé, melyet el is értek, s bár első támadásukat a németek még visszaverték, a következőnek már nem tudtak ellenállni, s a 3. amerikai hadsereg felmentette a fontos várost.  

Éjszakai ágyútűz. Amerikai páncélvadászok a német állásokat támadják

Joe Collins tábornok pedig eközben legyőzte a Meuse felső szakaszán átkelt ellenséges csapatokat.

Karácsonyra kitisztult az idő, felszállhattak a szövetséges harci repülők, s négy nap alatt tizenötezer bevetést hajtottak végre, bombazáporral, rakétáikkal és gépfegyvereik tüzével árasztva el az SS-, illetve Wehrmacht-csapatokat.

Rochefort-nál az amerikaiak katasztrofális vereséget mértek a németekre, Hitler azonban ragaszkodott hozzá, hogy minden áron át kell törni a Meuse-ön. A németek újabb támadást indítottak, ám mire északon Peiper tankjai elérték a folyót, ott a Montgomery által újjászervezett csapatok feltartóztatták az SS-páncélosokat, délen pedig Patton nagyszabású ellentámadást indított.

Patton páncélosai december 26-án érték el Bastogne-t. A városba elsőként begördülő Sherman oldalán büszke felirat hirdeti, hogy övék volt a dicsőség... A páncélosokat mellesleg az a Creighton Abrams alezredes vezette, aki később, 1968-ban a Vietnamban állomásozó amerikai erők főparancsnoka lett. 

Az újév sem hozta meg a háború végét. Az ardenneki offenzíva láthatóan megrekedt, ám Hitlernek esze ágában sem volt beismerni a kudarcot, inkább további támadásokat indított. Több mint három hétbe telt, mire az amerikaiak visszafoglalták a december közepe óta elveszített területeket...

Hitler két nagyobb hadműveletet is megindított ezekben a napokban, egyet a földön, egyet pedig a levegőben.

December 31-én kezdődött a Nordwind-művelet Elzász-Lotaringia térségében a 7. amerikai és az 1. francia hadsereg állásainak áttörésére (ez tette volna lehetővé egy másik támadást, melynek célja a 3. amerikai hadsereg átkarolása volt, de nem vált valóra). Itt is kemény csaták folytak, a szövetséges erők kénytelenek voltak visszavonulni a Moder folyóig, de Strasbourg nem került megint az ellenség kezére.

Amerikai M-24 Chaffee könnyűpáncélos Belgiumban 

1945. január 1-jén a Luftwaffe átfogó támadást kezdett az északnyugat-európai szövetséges repterek ellen a Bodenplatte-hadművelet keretében. A cél az ellenséges légi fölény megtörése volt.

Több mint ötszáz szövetséges repülőgép semmisült meg, rongálódott meg a földön vagy veszett oda légi harcban. A Luftwaffe azonban több mint 200 pilótáját veszítette el, és ellenfeleiktől eltérően ők már nem tudták pótolni a veszteséget.

Így a meglepetésszerű rajtaütés nem hozott hosszútávú sikert. Az ardenneki offenzíva összeomlásával 1945. január közepére a németek eredeti kiindulási pontjukra szorultak vissza.

A Harmadik Birodalom Hitler makacssága miatt elvesztette utolsó jelentős páncélos tartalékait.

Hátrahagyott német járművek eltávolítása La Gleize-ben

Amerikaiak vizsgálgatnak egy elhagyott Királytigris harckocsit, valahol Belgiumban. Láthatóan nem csak a német nagyvas itt az egyetlen látnivaló... 

Az SS-alakulatok brutalitása

A Waffen SS tagjai korábban is követtek el brutális attrocitásokat, amelyek közül a leghírhedtebb a francia kisváros Oradour-sur-Glane-ban elkövetett rémtett. 1944. június 10-én a visszavonuló „Das Reich” hadosztály egyik százada azt az információt kapták, hogy a francia ellenállás német tiszteket tart fogva Oradour-sur-Veyres városában.  A parancsnoknak Adolf Deikmann-nak nem tűnt fel, hogy nem egyezik a két helységnév. Bevonult a településre és miután hiába kérte a polgármestert, hogy adja ki a túszokat és az ellenállókat, a kisbíróval végigjáratta a falut, aki kihirdette, hogy kivétel nélkül mindenki köteles megjelenni a vásártéren a papírjaival együtt.

A kétszázhét SS-katona kettéválasztotta a tömeget, a férfiakat elkülönítette a nőktől és a gyerekektől, majd hat istállóba és pajtába terelték őket, ahol főleg a lábaikra célozva sortüzet nyitottak, ezután szalmával borították be őket és rájuk gyújtották az épületeket. A 190 férfi többsége nem halt meg azonnal, elevenen égtek el a tűzben. Aki szökni próbált lelőtték.

Öt férfinak mégis sikerült megszöknie. Egyikük - bizonyos Marcel Darthout - a mészárlás hatvanadik évfordulójára rendezett megemlékezésen elmondta, hogy az utolsó pillanatig nem hitte, hogy lőni fognak. 245 nőt és 207 gyermeket a falu középkori templomába zártak, ahol a főhajóban elhelyezett láda felrobbantása után géppuskázni kezdtek, majd a földön fekvőkre szalmát és székeket dobáltak és felgyújtották őket. A menekülőket lelőtték. Egyetlen nő, élte túl a brutális kivégzést: 3 méter magasból az ablakon kiugorva egy fa alatt sikerült megbújnia. Egyedül az ő elbeszéléséből tudjuk, hogy mi történt 1944. június 10-én Oradour-sur-Glane templomában. Ezek után a katonák körbejárták a falut és rágyújtották a házakat a néhány otthon maradó, járásképtelen öregre. A mészárlás után a helyi pékség kemencéjében öt elszenesedett holttestet találtak: a péket, a feleségét és három gyermeküket.

Az ehhez hasonló bűntettek az ardenekki harcok során is előfordultak.

A legismertebb eset Baugnez és Malmédy mellett történt. Sokáig tartotta magát az a tévhit, hogy a mészárlás előre eltervezett volt, ezt részben propaganda céllal is terjesztették. A valóság ezzel szemben az, hogy a fegyelmezetlen amerikaiak szökni próbáltak, és erre a németek a tömegbe lőttek, meggyilkolva sokukat. Így fordulhatott elő, hogy néhány amerikai katonának mégis sikerült megszöknie, és elbújnia a városban. Az áldozatok pontos számát sosem sikerült meghatározni, de egyesek szerint legalább 72, pesszimista becslések szerint minimum 130 amerikai katonát lőttek le a mezőn és környékén.

Ez volt az a fordulópont, amikortól a Waffen-SS kötelékébe tartozó katonáknak szinte semmilyen esélyük nem maradt a megadásra, szinte biztosan számíthattak arra hogy nem érik el a fogolytáborokat: például 1945. január 1-jén Chenogne mellett 60 német foglyot géppuskáztak le...

Az ardenneki offenzíva vége

Hitler grandiózus terve kudarcot vallott. Több mint 600 páncélos járműve és legalább 70 ezer katonája lett oda. Az ardenneki csatában felőrlődött a német tartalékok nagy része, s ettől kezdve csak védekező harcokat folytattak a nyugati fronton. Keleten, Magyarország területén, a Dunántúlon ugyan 1945 tavaszán még megpróbálkoztak egy offenzívával, a „Tavaszi ébredés” kódnevű támadással, ám ez is elakadt. Többé semmi sem menthette meg a III. Birodalmat az összeomlástól.

Az amerikai veszteségek sem voltak csekélyek: 89 ezer fő került a veszteséglistára és durván 800 harckocsi. Ez volt a második világháború egyik legjelentősebb amerikai vonatkozású ütközete - és Sir Winston Churchill szerint a legnagyobb győzelme.

Névtelen hősök a Time fotósának képein 

Epilogus, Patton rejtélyes halála

A  II. világháború legismertebb harckocsizó tábornoka George Smith Patton, akinek elévülhetetlen érdemei voltak a tunéziai, a szicíliai, majd később az olasz és francia hadjáratokban, a háborút követően 1945. december 9-én Mannheim külterületén autóbalesetet szenvedett, és 12 nappal később a heidelbergi katonai kórházban elhunyt.

Legendás Colttal az oldalán

Markolaton ott a monogramja

Rejtélyes halálában állítólag része volt a Szovjetunió titkosszolgálatának, az NKVD-nek. Nagy vihart kavart az Egyesült Államokban Robert Wilcox megjelent könyve, a „Target: Patton” (Patton a célkeresztben), amely nem kevesebbet állít, mint hogy a tábornokot az amerikai titkosszolgálat, a CIA elődjének számító Stratégiai Szolgálatok Irodája (OSS) likvidálta. Patton komoly nézeteltérésbe került feletteseivel, és úgy vélte, hogy Eisenhower elhibázott taktikájának köszönhették, hogy 1944 őszén több ezer német szökött meg a szövetséges hatalmak elől, és emiatt következhetett be a németek ellencsapása az Ardennekben.

A tábornok a balesetben több sérülést is szenvedett, melyekből már csaknem felépült, amikor a kórházban váratlanul meghalt – állítja Wilcox közel tíz éves kutatómunkájának eredményeképpen. Az amerikai titkosszolgálat vezetője, Donovan tábornok felbérelt egy bizonyos Douglas Bazata névre hallgató férfit, hogy elhallgattassa Pattont. Az 1999-ben elhunyt Bazatával készült interjúk szerint Patton autója ellen már korábban kidolgozták a baleset forgatókönyvét, majd egy gumilövedékkel eltörték volna a nyakát, míg az alig 30 km-es sebességgel haladó két jármű többi utasa szinte sértetlenül megúszta az ütközést. Mivel a terv sikertelennek bizonyult, az OSS taktikát váltott, és úgy döntöttek, hogy nem állnak az NKVD útjába, akik a kórházban megmérgezték a generálist.

Wilcox azt is tényként közli, hogy a balesetet „előidéző” teherautó vezetője még a kihallgatás előtt eltűnt, és Patton holttestét sosem boncolták fel. Bazata – a könyv szerzője szerint – beismerte, hogy ő idézte elő a „végzetes” balesetet; egy Cadillac-szakértő pedig azt állítja, hogy a Fort Knoxban található Patton Múzeumban közszemlére tett autó sosem volt a tábornoké, akinek likvidálása tette lehetővé Eisenhower elnöki ambícióinak megvalósulását.

És hogy miért ölhették meg a második világháború egyik legambiciózusabb tábornokát? A hadtörténész szerint az amerikai hadvezetés rosszallóan figyelte, ahogy Patton őrült hajszát folytatott azért, hogy elsőként érhessen Berlinbe. Majd miután a háború véget ért, rögvest neki akart menni a szovjeteknek, ráadásul a kapitulált német katonák újrafegyverzésével.

A két világháborút is megjárt Patton végső nyughelyét Luxemburgban találta meg. A főváros közvetlen közelében fekszik az amerikai katonai temető, amelyben az 5076 sírhely egyike Patton tábornoké. A sírkertet, akkor még ideiglenes jelleggel 1944. december 29-én hozták létre, a sors különös fintoraként a generális vezetésével. Ő maga egy évvel később, karácsony előestéjén lelt itt örök nyugalomra.

Videó

Akiket bővebben érdekelnek a történelem ezen eseménye, azoknak ajánlom az alábbi videót.

Írta: Bodzy