Jelenleg 369 vendég és 6 tag online

2016. máj. 13. 06:02

Legendás alakulatok, legendás fegyverek - Történelmi áttekintés (by Creative35)

Írta:
Értékelés:
(55 szavazat)
28 hozzászólás

Tisztában vagyok azzal, hogy ezt az oldalt, a World of Tanks játék jellege miatt elsősorban a harckocsik iránt érdeklődők látogatják, de bízom abban, hogy érdekesnek fogjátok találni az alábbi cikket, melyben nem csak tankokról, hanem harcászati rakétákról és kézifegyverekról is szó lesz. Az írás néhány ismertebb harceszköz a magyar haderőben való megjelenését, valamint egy legendás alakulatot mutat be röviden.

A szárazföldi csapatok szervezetének és fegyverzetének megújítása

A 60-as évek elején az MN (Magyar Néphadsereg) vezetésének legfelsőbb szerve a Honvédelmi Minisztérium (a továbbiakban HM) volt. Ez változó létszámmal és szervezetben a legfelsőbb politikai (állami) döntések végrehajtását szervező és irányító katonai vezető szervezet volt. Ezen feladata mellett 1961 őszéig a hadsereg hadműveleti vezetését is ellátta, vagyis a MN vezetés akkoriban a HM-hadosztály-ezred-zászlóalj felállásban működött, majd 1961 szeptemberétől az 5. hadsereg parancsnokságának megszervezésével HM-hadsereg-hadosztály-ezred-zászlóalj rendszerűre módosult.

A hadsereg parancsnokság (Budapest, majd Székesfehérvár) létrehozása az újjászervezés egyik legfontosabb lépése volt, hisz nem csak a békeidős vezetésben volt kiemelkedő szerepe, hanem a MN háborús alkalmazásának is alapvető tényezője is. Előbbinek lényege ugyanis az volt, hogy háború esetén a MN egy tábori hadsereggel, frontkötelékben vesz részt a hadszíntéren folyó hadműveletekben. Az, hogy a hadsereg-parancsnokságot már békében létre kell hozni már 1956-ban felmerült, ám akkor a forradalom közbeszólt. 1957/58-ban az MN-nek egy olyan struktúráját hozták létre, amely a valódi fejlesztés beindulásáig afféle áthidaló megoldásnak volt tekinthető.

A korábbi 8 szárazföldi hadosztályból 3 maradt. Ez a helyzet természetesen nem volt szinkronban azzal a mindinkább elfogadottá váló helyzetértékeléssel, hogy Magyarország, földrajzi helyzeténél fogva egy háború esetén ellenséges légitámadásoknak gyakorlatilag azonnal, szárazföldi támadásnak pedig 24-48 órán belül ki lenne téve, és ezért nem csak a honi légvédelmi, de a szárazföldi csapatoknak is azonnali, vagy legalábbis rövid idejű (legfeljebb 1-2 napos) készültségben kell lenniük, már békeidőben is, illetve a hadműveletek várható gyors kibontakozása miatt rendkívül lecsökkenne a mozgósításhoz rendelkezésre álló idő, s így elsősorban azzal az ember- és hadianyaggal kellene a háborút végigharcolni, ami békében is rendelkezésre áll. A feladat tehát az volt, hogy fokozatosan olyan magasabb egységeket (hadosztályokat) kell létrehozni, melyek már békében rendelkeznek a tényleges harchoz szükséges erőkkel és eszközökkel, vagy legalább ezek zömével. Ezek fölé kellett szintén már békében megszervezni azt a hadműveleti szintű parancsnokságot (később parancsnokságokat) amely ezeket háborúban irányítja. A fentieket részint azért kellett már békében megszervezni, hogy az együttműködést is gyakorolják.

Mint ismeretes az úgynevezett „ötvenes évek” folyamán a fő ellenség Jugoszlávia volt, így ezzel szemben csoportosították a hadsereg erőit, 1956 után viszont az említett leépítés (5 hadosztály megszüntetése) némileg átrendezte a képet. Így az 1950/60-as évek fordulóján a csapatok területileg viszonylag egyenletesen elosztva helyezkedtek el az ország területén. Így alakult ki az új diszlokációs struktúra, amelynek lényege, hogy az 5. hadsereg első lépcsős hadosztályai a Dunántúl északi és nyugati részén állomásoztak úgymint: 9. gépkocsizó lövészhadosztály (Kaposvár), 8. gépkocsizó lövészhadosztály (Zalaegerszeg), 11. harckocsi-hadosztály (Tata). A hadsereg második lépcsőjéhez tartoztak a 7. gépkocsizó lövészhadosztály (Kiskunfélegyháza), a 4. gépkocsizó lövészhadosztály (gyöngyös) illetve a 15. gépkocsizó lövészhadosztály (Nyíregyháza).

Nem részletezem a fenti alakulatok felépítését, de mindenképpen fontos szólni egy „szupertitkos alakulatról”, a tapolcai rakétadandárról.

Az MN 1480 a legendás alakulat, a magyar SCUD-ok története

Ezen kötelék nevének megadása sem egészen egyszerű, nevezhetjük ugyanis hivatalos nevén 5. önálló harckocsiezrednek, fedőszáma alapján MN 1480-nak, ám ezeknél jóval informatívabb az 5. önálló hadműveleti-harcászati rakétadandár megnevezés. Ezt az egységet 1962-63 folyamán állították fel, és akkor a MN messze legnagyobb pusztító erőt képviselő alakulata volt (később is csak a repülőcsapatok váltak potenciálisan képessé hasonló pusztításra). A dandár feladata ugyanis az volt, hogy háború esetén az 5. hadsereg harcát az ellenségre mért csapásokkal, köztük atomcsapásokkal segítse.

A dandár felállítása már 1962 őszén megkezdődött Tapolca helyőrségben, az Elnöki Tanács határozata alapján, noha hivatalossá csak később vált a folyamat, ugyanis Czinege Lajos honvédelmi miniszter 1963 tavaszán terjesztette a Politikai Bizottság elé az, az év február 26-28-án Varsóban a VSZ honvédelmi miniszterei által tartott tanácskozáson a MN-re vonatkozóan elfogadott új fejlesztési jegyzőkönyvet, ami az 1961. március 30-i jegyzőkönyvhöz képest plusz feladatként tartalmazta a hadműveleti-harcászati rakétadandár felállítását. Ezen alakulat jelentőségét aligha lehet túlbecsülni, hiszen arra volt képes, hogy háború esetén atomcsapást (esetleg vegyi- vagy biológiai csapást) mérjen az ellenségre, és mint említettük, a MN messze legnagyobb pusztító erejű alakulata volt. Nem sokan tudták a hadseregben, de még a politikai „elitben” sem, hogy a robbanófejeket Tapolcától csekély távolságra tárolták a szovjet raktárak, az 5. Önálló Harckocsiezred támaszpontján minden szükséges technika, személyzet, hajtóanyag készen állt a bevetésre. A parancs elhangzása után egy órán belül. A szakértő úgy számolja: ez a pusztító kapacitás – egyidejű, csoportos indítás esetén – a hirosimai atombomba erejének a százhatvanszorosát (!) tudta volna produkálni. És mivel a túloldalon sem nézték tétlenül a fegyverkezéseinket, óriási szerencsénk volt, hogy egyik fél sem indított éles rakétát, valós célpontra. Ha így történt volna, te most sem olvasnád ezt a cikket…

A dandár eszközeinek legfontosabb és leglátványosabb darabja, maga a 8K11 hadműveleti-harcászati rakétakomplexum volt (a nyugati szakirodalomban SCuD-A és SS-1B néven ismert). A fegyvert a Szovjetunióban az 1950-es évek közepén állították szolgálatba. rendeltetése volt az ellenség atomeszközei, fő csoportosításai, vezetési pontjai, repülőtereken levő harcászati repülőgépei, hadtáp-csomópontjai pusztítása.

9P117 típusú indítóállvány

  • a rakéta hatótávolsága 50–275 km
  • induló tömege 4,5 t, utóbbiból a rakétafej 989 kg
  • folyékony üzemanyagú hajtóművének működési ideje 39,4–62,5 m/s
  • a rakéta repülési ideje 162–302 s, irányítórendszere „tehetetlenségi program” volt
  • eszköz maximális tárolási ideje előkészítetlen állapotban 17 év, előkészítettben 10 év, a teljes előkészítési és indítási ideje 295 perc volt
  • A rakéta röppálya csúcspontja 86 kilométer (!)
  • 9P117 típusú indítóállványának maximális sebessége műúton 60 km/h, földúton 50 km/h, az emelőkeret függőlegesbe állítása (a rakéta ugyanis így volt indítható) 2,25-3,5 perc volt

A fenti néhány technikai adat talán képes érzékeltetni, mennyire bonyolult fegyverről – a MN egyik legbonyolultabbjáról – van szó, nem véletlen, hogy „mindössze” 6 db ilyen komplexum és kiszolgáló szervei egy egész dandárt alkottak (összesen 2 osztály; osztályonként 3-3 üteg; ütegenként 1-1 rakéta). Egy ilyen rakéta megfelelő elindítása igen bonyolult feladat volt, számos speciális eszköz és különlegesen kiképzett katona közreműködését igényelte. A katonák jelvényeiket csak a laktanyán belül viselhették, valamint a gyakorlatokon. A körlet további zárt területekre tagolódott. Még az itt szolgáló hivatásosok sem mind léphettek be oda, ahol a rakétatechnikákat tárolták, kezelőiket ki- és továbbképezték a szovjet hadsereg szakértői. S ami nem elhanyagolható: a rakéták nukleáris robbanófejekkel voltak felszerelve.

Ha érdekel az alakulat részletesebben, ez a könyv kiváló olvasmány lehet: M. Szabó Miklós: Szupertitkos alakulat - Az MN 1480 hadműveleti-harcászati rakétadandár története (1963-1991)

A harckocsik fejlesztése-hadrendbe állítása

A „szupertitkos” dandáron kívül, mint láthattuk a MN szárazföldi csapatainak főerőit a gépkocsizó lövészhadosztályok, illetve, megszervezésétől kezdve, ezek mellett a harckocsi-hadosztály alkották. Ezek tipikus felépítése és fegyverzete az 1961 őszi átszervezés szerint a következőképpen alakult.

Egy gépkocsizó lövészhadosztály állt:

Hadosztály-parancsnokság

  • 3 gépkocsizó lövészezred
  • 1 harckocsi-ezred
  • 1 tüzérezred
  • 1 szállítózászlóalj
  • 1 légvédelmi tüzérosztály
  • 1 műszaki zászlóalj
  • 1 híradó-zászlóalj
  • 1 felderítőszázad
  • 1 vegyvédelmi század
  • egyéb kiszolgáló egységek

Főbb nehéz fegyverzet

  • 198 db T–34/85
  • 6 db úszó harckocsi (3-3 a felderítőszázadnál, illetve a harckocsiezrednél)
  • 27 db 82 mm-es (9-9 db a gépkocsizó lövészezredeknél) és 18 db 120 mm-es (6-6 db minden gk. lövészezrednél) aknavető
  • 18 db 57 mm-es páncéltörő ágyú (6-6 db a gk. lövészezredeknél)
  • 18 db 57 mm-es légvédelmi ágyú (a légvédelmi tüzérosztálynál)
  • 322 db páncélozott szállító harcjármű (PSZH, ilyen eszközökkel a valóságban a magyar csapatok – bár nagy szükség lett volna rájuk!– az 1970-es évekig nem rendelkeztek)
  • 12 darab SMEL önjáró páncéltörő rakétakomplexum (4-4 db a gk. lövészezredeknél)
  • 36 db 122 mm-es tarack (a tüzérezredben)
  • 2 db Luna harcászati rakéta

A harckocsi-hadosztály esetében a felépítés hasonló azzal az alapvető különbséggel, hogy itt 1 gépkocsizó lövészezred és 3 harckocsiezred szerepel, a fegyverzet esetében a harckocsi állomány 314 db T–54-ből áll, az úszó harckocsik száma 17 db, a légvédelmi tüzérosztály pedig ZSu–57-2 típusú önjáró légvédelmi gépágyúkkal van felszerelve, egyéb eszközei hasonlóak a gépkocsizó lövészhadosztályokéihoz.

ZSu–57-2

Látható, hogy a szárazföldi hadosztályok fő fegyverei alapvetően a harckocsi, valamint a rakéta-, és a (rakéta-) tüzérségi fegyverek kategóriáiba sorolhatóak. A harckocsik a gépkocsizó lövészcsapatok esetében a jó öreg T–34/85-ösök voltak.

T–34/85

Ezek, mint ismeretes, a II. Világháború legendás harceszközei közé tartoztak, 85 mm-es löveggel felszerelt változatuk 1943 végén, 1944 elején állt szolgálatba. Később valódi túlélőnek bizonyult, hiszen például a kubai csapatok még 1975-ben is bevetették Angolában – igaz, ez valószínűleg már inkább az afrikai háborúk sajátosságaival mintsem a harckocsi képességeivel magyarázható.

Az 1950-es és 1960-as években rendszerbe állított amerikai és nyugat-európai harckocsik (M–48, M–60, Leopárd, AMX–30) egyre inkább fölénybe kerültek az idősödő szovjet harckocsihoz képest. Ennek ellenére a szovjet hadvezetés 1961-ben még megfelelőnek tartotta a típust a MN számára, ekkor ugyanis grecskó marsall (a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka) nem csupán azt jelezte, hogy a Szovjetunió hajlandó nagyobb számban ingyen átadni ilyen eszközöket, de azt is javasolta, hogy ha a magyar fél anyagi helyzete nem teszi lehetővé kellő számú T–54 beszerzését, akkor vásároljanak helyette olcsóbb T–34-est. Persze ez a befektetés így sokkal rövidebb távú volt, mint a T–54 beszerzése lett volna, a T–34 napjai, mint első vonalbeli harckocsié az európai hadszíntéren természetesen meg voltak számlálva, sőt a Szovjetunióban akkoriban már a T– 54/55 leváltására szánt T–62-esen dolgoztak!

Az új T–54 egyébként csaknem minden mutatót tekintve felülmúlta a T–34 képességeit. Prototípusa 1947-ben készült el, később továbbfejlesztett változatával, a T–55-tel együtt több országban (Szovjetunió, Csehszlovákia, Lengyelország, Kína) több mint 70.000 darabot gyártottak belőle. A 36 tonnás harckocsi 100 mm-es D–10 harckocsi-ágyúval volt felszerelve, amelyet már a T–54A változatnál függőleges stabilizátorral láttak el (ennek lényege, hogy egy giroszkópos megoldással az ágyú a harckocsi mozgása közben is a célra irányozva tartható), bár igazán jól akkortól működött, amikor a későbbi változatokon vízszintes stabilizátorral is kiegészítették. Maximális sebessége, a T–34-hez hasonlóan 50 km/h volt, páncélvastagsága azonban 20-170 mm, szemben a T–34 maximális 90 mm-es páncélvastagságával. A T–54 400 km-es hatótávolsága mintegy 100 km-rel haladta meg a leváltott típusét.

T-54

A T–55 majd a hatvanas évek középső harmadától még több újdonságot hozott a MN-be, úgymint atom-, biológiai, vegyi védelem (ABV-védelem), légzőcső stb.

A harckocsival való ellátottság a MN-ben minőségi problémák mellett mennyiségileg szintén nem volt megoldott a gyakorlatban a hatvanas évek elején sem. Noha mint láttuk, az olcsóbb T–34 beszerzése – rövid távon – lehetővé tette nagyobb mennyiségű harckocsi beszerzését, az így sem volt elegendő. Ennek következtében a magyar gépkocsizó lövészhadosztályoknál a harckocsik helyett nagyobb számú tüzérségi eszközt rendszeresítettek: pl. a hadosztály harckocsiezredében az eredetileg előírt 94 db harckocsi helyett csak 65 db volt, ám a 122 mm-es tarackok számát 24 db-ról 42 db-ra növelték. Ez a megoldás egyértelműen kisebb hatékonyságot és nagyobb létszámszükségletet eredményezett, ugyanis a tüzérségi eszközök kiszolgálása több katonát igényelt, mint a harckocsiké. A hatékonyság csökkenését pedig látványosan alátámasztották a különféle helyi háborúk eredményei, amelyek azt mutatták, hogy a harckocsi, ahol csak be lehetett vetni (márpedig a gyakorlatban számos olyan helyen is be lehetett vetni, ahol eredetileg azt lehetetlennek tartották: pl. Vietnám; Központi-fennsík) ott a szárazföldi hadműveletek alapvető eszköze volt. Nyilvánvaló hátrányai ellenére a fenti megoldás azért volt kézenfekvő, mert ellentétben a harckocsikkal, a lövegeknek és aknavetőknek számos típusát gyártották Magyarországon a vizsgált korszakban már legalább tíz éve, így egyesekből akkora készlet halmozódott fel a hadseregcsökkentés hullámai nyomán, ami mennyiségi bővítést ezen fegyvereknél hosszú évekig nem tett szükségessé.

T-55

Azt, hogy a fenti hiányosságokkal együtt, a MN mégis abban a kivételes helyzetben volt az 1960-as évek elején, hogy a legkorszerűbb fegyvereket is nagy számban állíthattak szolgálatba, azt legszemléletesebben a szárazföldi hadosztályoknál is rendszeresített rakétafegyverek mutatják. Ez a korszakban két kategóriát jelentett: a nagyobb harcászati- (föld-föld) és a kisebb páncéltörő rakétákat. A harcászati rakéták alapvető rendeltetése az volt, hogy ABV-csapásmérő képességgel ruházzák fel a hadosztályokat. A MN-ben erre a feladatra 1962-től a 2K6 Luna elnevezésű rakétakomplexumokat állították szolgálatba.

Luna

Ez az eszköz egy harcászati rakétacsalád egyik tagja volt, amelyet az angolszász terminológiában FrOg-nak (Free rocket Over ground) neveznek. Egy kb. 2200 kg tömegű (az egyes változatok között kisebb eltérés lehetséges), 10-32 km közötti hatótávolságú, szilárd hajtóanyagú, nem irányított ballisztikus rakétáról van szó. A rakétát a 2K6 komplexum esetén a PT–76 könnyű harckocsi lánctalpas alvázára telepítették, ami terepen 10 km/h, földúton 30 km/h, műúton 40 km/h sebességgel volt képes azt szállítani. Ezen eszközökből 1962-1966 között minden hadosztálynál 1 osztályt szerveztek, amely 2 indítóütegből (ütegenként 1-1 rakéta) és egy rakétatechnikai szakaszból állt.

Akárcsak a hadműveleti- harcászati rakétadandárnál, a harcászati rakétaosztályoknál is nagy gondot fordítottak az alakulat valódi feladatának és fegyverzetének titokban tartására. Úgynevezett „védett” alakulatokként csak „megbízható”, vagyis politikai- származási hátterüket tekintve kifogástalan sorköteleseket soroztak be hozzájuk. A katonák harckocsizó fegyvernemi jelzéseket viseltek és írásban kötelezték magukat arra, hogy nem beszélnek alakulatuk valódi viszonyairól, rendeltetéséről stb., magát a „különleges technikát” (a rakétákat) pedig szigorúan őrizték. Kevésbé voltak titkosak a páncéltörő rakéták. Az első irányított páncéltörő rakétaüteget 2K15 SMEL típusú rakétákkal 1963-ban állították rendszerbe a MN-ben.

Minőségi fejlesztés persze sok esetben szükséges volt, pl. a 122 mm-es 38M és a 152 mm-es 43M tarackoknál, ám pl. a 82 mm-es 37M és a 120 mm-es 43M aknavetőket még csak fel sem kellett újítani a 80-as évekig. Magyarországon két különböző típusú indítóállványon használták: a 2P26-on és a 2P27-en.Előbbi egy átalakított GAZ-69 gépkocsi alvázára volt telepítve 4 db rakétával, utóbbi pedig egy BRDM-1 harci felderítő járműre 3db rakétával. Maga a rakéta 22,5 kg tömegű volt, indítás után 8,5 fordulat/s sebességgel forgott a tengelye körül, irányítását pedig egy háromerű kábelen keresztül egy joystic segítségével végezte az irányzó, a rakéta hátulján levő fényjeleket figyelve. (Ez az irányítási mód nem volt igazán praktikus, hiszen harci körülmények között az irányzó viszonylag könnyen megzavarható volt pl. géppuskatűzzel.) A 90-110 m/s-mal repülő rakéta 5,4 kg-os kumulatív robbanófeje 300 mm homogén acélpáncélzatot volt képes átütni az 500-2300 méteres hatótávolságon belül, vagyis bármelyik akkor létező harckocsit képes volt megsemmisíteni.

Az AK gépkarabély és az RPG, a kézi páncéltörő rakéta születése

A MN szárazföldi csapatai azonban nem csak a „nehéz-„ és a „legkorszerűbb” kategóriákban kaptak figyelemre méltó és szinte vadonatúj fejlesztésű fegyvereket az 1950-1960-as évek fordulóján, de például a kézifegyverek kategóriáján belül is. Itt most két fegyvercsaládot emelnék ki: az AK gépkarabélyokat és az RPG–2/7 kézi páncéltörő gránátvetőket.

A Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov által „megálmodott”, széles körben ismert, a hidegháború éveiben és napjainkban is igen elterjedt AK gépkarabélyok első változatait 1947-ben kezdték el gyártani Izsevszkben a nagy múltú IZSMAS (ИЖМАШ: Ижевский Mашинострои- тельный Завод) fegyvergyárban. A gépkarabély egy akkoriban a legtöbb korszerű hadseregben meglevő – jelentős részben világháborús tapasztalatok által inspirált – koncepcióból indult ki. Ennek lényege, hogy egy olyan fegyverre van szükség, amely a korábbi, pisztolylőszerrel tüzelő géppisztolyoknál nagyobb lőtávolságot és átütőerőt garantál, másrészt a puskalőszerrel tüzelő ismétlő- és öntöltő puskáknál könnyebb, miközben nagyobb tűzgyorsaságot tesz lehetővé. A fegyver tervezésénél az M43 típusú 7,62x39 mm-es karabélylőszerből indultak ki, amely kisebb és könnyebb volt a puskalőszereknél. Az új fegyver szekrénytárában ebből 30 darab fért el, ezeket 710 m/s torkolati sebességgel, 750 lövész/perc elméleti tűzgyorsasággal volt képes kilőni a 4,3 kg tömegű, gázelvételes rendszerű gépkarabély. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a korabeli magyar források túlnyomó többsége, helytelenül géppisztolynak titulálja a különféle AK változatokat.)

Magyarországon a fegyvert 1960-ban rendszeresítették. Már ebben az évben 15 000 db fatusás fegyvert kívántak legyártani és ezzel a 9. gépkocsizó lövészhadosztályt átfegyverezni, illetve a többi hadosztályhoz tanulmányozásra 15-30 db-ot elküldeni. Az eredeti terv szerint az 1961-ben legyártandó 30.000 darabbal a Határőrséget és egy újabb gépkocsizó lövészhadosztályt fegyvereztek volna át, majd 1962-63-ban a fennmaradó csapatokat, s ez után készültek volna el a mozgósítási tartalékkészletek. Czinege Lajos honvédelmi miniszter azonban már ekkor az elején arról is tájékoztatta a Politikai Bizottságot, hogy esetleg egy az említettnél újabb változatot is gyártásba lehetne venni – amennyiben a szakmai vizsgálatok javasolják – amelynek előnye, hogy könnyebb, és olcsóbban gyártható. A magyar honvédelmi miniszter itt az úgynevezett AKM változatra utalt (Автомат Калашникова Модернизированный: kb. „Kalasnyikov modernizált automata fegyvere”). Ezt a változatot 1959-ben kezdték el gyártani a Szovjetunióban.

Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov bácsi „fiával”, egy AK-47-sel

Az AK-fegyverek korábbi változataihoz képest jelentős módosításokat hajtottak rajta végre, amik például javítottak a tüzelés pontosságán, a gyártás gazdaságosságán (egyes alkatrészek gyártásánál az addigi forgácsolás helyett préselést és hegesztést alkalmaztak), ezenkívül a fegyver tömege 3,14 kg-ra csökkent. Végül magyar részről valóban átálltak az AKM gyártására (ez még az eredetinél is „gazdaságosabb” lett a fa alkatrészek műanyagra és fémre cserélésével) és az új fegyver a 60-as évek második feléig, az AMD-65, a magyar fejlesztésű AK-változat megjelenéséig a Néphadsereg alapfegyvere maradt.

AMD-65

Az AK–47, és továbbfejlesztett változatai képességeit különösen értékessé tette, hogy az 1960-as évek legelején a szóba jöhető „ellenség” hasonló kategóriájú eszközei legjobb esetben is csak elérték, ám semmiképpen sem haladták meg azokat, hiszen az orosz fegyvert (amelyet persze napjainkig folyamatosan továbbfejlesztenek) ma is valamennyi összehasonlítás minden idők egyik legjobb kézifegyvereként tartja számon. Az új fegyver nem csupán jó minőségű volt, de viszonylag „időben” is került rendszeresítésre. Elmondható ugyanis, hogy még a nagyhatalmak fegyveres erőiben is (az egyetlen Szovjetuniót kivéve) csupán az 1950-es évek második felében, vagy a 60-as évek elején került sor a részben második világháborús zárdugattyús- és öntöltő puskák felváltására olyan gépkarabélyokkal, mint például a belga/brit FN FAL/L1A1 család, az olasz Beretta BM–59, a nyugat-német g3, az amerikai M–16 stb. (A francia fegyveres erők pedig az 1970-es évekig kellett, hogy várjanak az első, nagyobb számban rendszeresített gépkarabélyukra a FAMAS-ra).

Az AK gépkarabélyok mellett, ugyancsak a 60-as évek elején rendszeresített, a MN által addig nem alkalmazott, ám ezt követően igen széles körben használt fegyverkategória volt a kézi páncéltörő rakétáké. Ezek közül az RPG–2-t 1960-ban, az RPG–7-et pedig 1963 rendszeresítették. (A fegyver nevének érdekessége, hogy az RPG rövidítés orosz, angol és magyar nyelven is érvényes, kis eltéréssel: ручной противотанковый гранатомёт, rocket-propelled grenade, rakéta-páncéltörő gránát vagy rakéta-póthajtású gránát.)

RPG-2

RPG-7

A szovjet fegyveres erőknél az RPG–2 1949-ben állt szolgálatba és az első ilyen kategóriájú fegyverük volt. A 40 mm-es indítócsőből kilőhető 100 mm-es, 1,7 kg tömegű, 170 mm homogén páncélzatot 500m-en belül átütni képes kumulatív gránát képességei az 1950-es évek végén már nem voltak megfelelőek, így 1960-ben rendszerbe is állt az utódja az RPG–7. Ennek nagyobb, 2,25 kg tömegű gránátja 900 m távolságból 320 mm homogén páncélzatot volt képes átütni, ami elég volt ahhoz, hogy elvileg az akkori idők bármely harckocsijával képes legyen elbánni, a Varsói Szerződés egész fennállása alatt a lövészek első számú kézi páncéltörő fegyvere legyen, és még a XXI. század elején is tiszteletet ébresszen bármilyen ellenségben, főleg ha gyakorlott kezelő használja nehezen átlátható, például városi terepen.


Írta: Creative35

Felhasznált irodalom:

  • CSEH JóZSEF: A Magyar Néphadsereg újjászervezésének és felfegyverzésének néhány problémája az 1956–1965. években
Utoljára frissítve: 2016. június 8. 14:41
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
karakter van hátra.
Hozzászólások betöltése... A hozzászólás frissítve lett 00:00.
  • Ez a hozzáadás vissza van vonva.
    Kocka02 · 2 éve
    Sziasztok.
    Nagyon érdekes és jó cikk.
    Annyit hozzá tennék hogy 1963-ban már 1 éve a magyar honvédség által használt T54 és T55-ösök voltak használatban a Tatai harckocsizó ezrednél,a harckocsizok kézi fegyvere pedig a AMD-65-ös vissza hajtható fém tusás változata volt.
    Édesapám ott szolgált mint harckocsizó 1963-tól mint sorkatona. Ezen a két típusú harckocsin.
  • Ez a hozzáadás vissza van vonva.
    miszterq · 2 éve
    [quote name="Patsky"]Kis-Moszkváról Hajner Gyula készített néhány videót is, hogy mostanában milyen állapotban van, (ugye ő az aki rajong az elhagyatott helyekért, az egész csatornája ilyen témájú kb).
    https://www.youtube.com/watch?v=b9hCfvg6JFU
    Bár gondolom már láttad de hátha nem :-)[/quote]
    Láttam, igen, bár pár videója kissé hatásvadász, de mindenképp ajánlott annak akit érdekel.
  • Ez a hozzáadás vissza van vonva.
    lucha_nDall · 2 éve
    Hát nem tudom... 1981-83-ig volt nálam "szocialista megőrzésre" fatusás AK, szerintem adódik a szolgálati helyem... Nem mondom, tár nélkül elég sokat ökörködtünk, próbálgattuk az egymozdulatos kibiztosít/csőre tölt kombót... és bizony kellő erővel odaütve, elég súlya van a zárkeretnek, hogy csőre töltene... DE! Betárazva soha! Ostoba f@xság emberkedni ilyen módon és szvsz nem életszerű jelenet! Hulla fáradtan visszajönni járőrből és félálomban, kitárazás közben átlőni a tárazóhely mennyezetét/tetejét... az baleset, de bünti jár érte!
  • Ez a hozzáadás vissza van vonva.
    tigris0430 · 2 éve
    nekünk sem mondták anno hogy Amd 65 tel csak 2 tárat lehet kilőni olyan volt hogy le röpült a kompenzátor csőszájfék esetleg a válltámasz gumija de attól még működöt mindig és mi nem töltöttük soha csőre csak ha lőni akartál vele igy még esélye sem volt elsülni
    És itt egy videó menyit bír folyamatos tüzeléssel az orosz Ak csöve normál felhasználásnál 16000 18000 lövést bir ki kopásig igy itt kicsit extrémebb
    https://www.youtube.com/watch?v=EwSJiAwoMpY
  • Ez a hozzáadás vissza van vonva.
    Dracon__Arkhon · 2 éve
    Ne keverjük a laktanyaőrséget, a katonai díszőrséget és a hivatásos díszőrséget...
    Ez három különböző dolog.
    Laktanyaőrségben és katonai díszőrségben AMD-vel nyomtuk.
    Csak a hivatásos díszőröknek van szép pufkája...

    A 80-as éve végén sehol nem voltunk már.
    '48 mintájú vontatott tüzérség...
    Egy önjáróban megkávéztak és előbb lőttek, mint a vontatottban.
  • Ez a hozzáadás vissza van vonva.
    szzsolti · 2 éve
    SZKSZ öntöltő karabélyt használnak a díszelgők.

    https://www.youtube.com/watch?v=mM9lVU6JNQw
  • Ez a hozzáadás vissza van vonva.
    blslas · 2 éve
    [quote name="lucha_nDall"]Ilyen "tusaodavágós" mozdulatot, Angelina Jolie mutatott be, szuronyos puskával a Tomb Raider-ben Gondolom az angol királyi testőrség katonai parádéján még láthatóak ilyen "atrakciók", de nálunk max. ostoba, felelőtlen fegyver használat esetén lehetséges, persze ez nem az őrségváltásra jellemző. A "hangos" ürítés ... az igen, olyanra pattantunk már ki az ágyból hajnalok hajnalán... (szerk: Bár nem láttam még a mostani, díszegyenruhás őrség váltást, de gondolom azt is puskával és nem AK-val hajtják végre..)[/quote]
    [quote name="Zoli7706"]
    Kicsit el vagy tévedve, az nem az AK család volt, hanem az azelőtt rendszeresített PPS-41, amit dobtárasként ismerhetsz. Abban volt tömegzár, ami képes volt elsütni a fegyvert ha odacsaptad a földhöz a tusát. Az AK-ban nem nagyon talált még hibát senki :D[/quote]

    Mondom amd 65m volt és kiprobáltam.... elsült.
  • Ez a hozzáadás vissza van vonva.
    lucha_nDall · 2 éve
    [quote name="blslas"]Hi !

    Azt azért tegyük hozzá , hogy az AK családnak volt egy borzasztó nagy hibája, miszerint ha csőre töltött állapotban a tusát földhöz ütötted akkor elsült !!! Volt is ebböl halálos baleset. ( örség váltáskor fejbe lőtte saját magát ) Ezt Amd 65el ki is próbáltam . Persze nem volt benne lőszer csak fel volt húzva ...[/quote]
    Ilyen "tusaodavágós" mozdulatot, Angelina Jolie mutatott be, szuronyos puskával a Tomb Raider-ben Gondolom az angol királyi testőrség katonai parádéján még láthatóak ilyen "atrakciók", de nálunk max. ostoba, felelőtlen fegyver használat esetén lehetséges, persze ez nem az őrségváltásra jellemző. A "hangos" ürítés ... az igen, olyanra pattantunk már ki az ágyból hajnalok hajnalán... (szerk: Bár nem láttam még a mostani, díszegyenruhás őrség váltást, de gondolom azt is puskával és nem AK-val hajtják végre..)

KERES
© 2019 eSports Pro Ltd. Minden jog fenntartva.