Alább néhány, a második világháború idején modernnek számító csatahajó páncélzati sémáját elemezzük ki.

Írta: HZS89

A német Bismarck osztály

A német Bismarck osztályú csatahajók a legnagyobb vízkiszorítású, Európában valaha épült csatahajók voltak. Ennek ellenére az osztály tagjai jó néhány kritikát kaptak, elsősorban a páncélzatuk miatt.

A német csatahajókra jellemző volt, hogy a páncélzatukat közelharcra optimalizálták, aminek az oka a Jütlandi-csata tapasztalatára volt visszavezethető. Ezt leginkább úgy valósították meg, hogy a páncélfedélzetet alacsonyan építették be a hajótörzsbe, közel a vízvonalhoz. Ennek az volt az előnye, hogy ez által a fő páncélövet átütő lövedékeknek át kellett haladniuk még egy páncélrétegen, ami fokozta a védettséget.

A német Bismarck osztályú csatahajók páncélzatának elrendezése a hajó középvonlánál.

Ennek az elrendezésnek viszont volt hátránya is. Ennek az volt az oka, hogy ez által a páncélfedélzet a hajó kisebb térfogatát védte, mint a többi korszerű csatahajó esetében.

A francia Richelieu osztály

A francia csatahajók abból a szempontból kiváló tervezésnek számítottak, hogy a vízkiszorításuk jelentősen kisebb volt, mint a német Bismarck osztálynak, de annak ellenére lényegesen vastagabb volt a páncélfedélzetük. Míg a német Bismarck osztály esetében a lőszerraktáraknál a páncélfedélzet vastagsága 100 mm volt, addig a francia Richelieu osztály esetében ez az érték 170 mm volt.

Emellett a francia csatahajók jellemzője volt, hogy a fegyverzetüket és a páncélzatukat üldözésre optimalizálták, vagyis olyan helyzetre, amikor a menekülő ellenséges hajó a francia csatahajó előtt haladt. Ez többek között úgy oldották meg, hogy a francia csatahajók teljes nehézfegyverzetét a felépítmény elé helyezték.

Emellett a francia csatahajók elülső keresztirányú válaszfala lényegesen erősebb volt (355 mm), mint a német csatahajók hátulsó keresztirányú válaszfala (220 mm). Ezért hogyha egy német csatahajó megpróbált volna elmenekülni egy francia csatahajó elöl, akkor a tűzpárbajban a német hadihajó lényegesen sebezhetőbb lett volna.

A francia Richelieu osztály páncélzatának sémája az elülső keresztirányú válaszfalnál

Az olasz Littorio osztály

Az olasz Littorio osztályú csatahajók páncélzata lényegesen különbözött a többi korabeli haditengerészet által alkalmazottól. Egyrészt az osztály páncélöve összetett és nagyon vastag volt. Az öv egy 70 mm vastag külső és egy 280 mm vastag belső rétegből állt, ami között a 250 mm széles rést cementhabbal töltötték ki. Ezt 150 mm vastagságú tölgyfaréteg támasztotta meg, ami mögött a szétrepülő repeszek felfogására további 15 mm vastag acélt helyeztek.

A Veneto csatahajó

Annak a megértésére, hogy ez a páncélzati séma miért volt nagyon erős, bele kell menni abba is, hogy a korabeli csatahajók páncéltörő gránátjai hogyan voltak megtervezve. A korabeli csatahajók gránátjaira jellemző volt, hogy a gránát fő része elé terveztek egy lágyabb fémből készült orrt, hogy a becsapódáskor a lövedék ne törjön szét.

A Littorio osztály páncélzata esetén a külső, 70 mm vastag páncélrétegnek az volt a funkciója, hogy a becsapódáskor a páncélgránát lágyabb orr része elkenődjön rajta. Ez pedig igen nagy mértékben megnövelte annak a valószínűségét, hogy a fő, 280 mm vastag páncélrétegbe becsapódó páncélgránát a becsapódáskor darabokra törjön.

Ez teljesen olasz fejlesztés volt és ez által a Littorio páncélzata a hajók vízkiszorításához képest az egyik legerősebb volt a korabeli csatahajók között.

A brit King George V osztály

A brit csatahajók páncélzati-sémája a többi korabeli csatahajóhoz képest egyszerű volt, de cserébe mind a vastagság, mint a minőség kiemelkedő volt.

A második világháború idején Európában épült csatahajók között a brit csatahajók rendelkeztek a legvastagabb és legjobb minőségű övpáncélzattal. Ez annak ellenére volt így, hogy a vízkiszorításuk a modern csathajók között a legkisebbek között volt.

Ezt alapvetően úgy oldották meg, hogy több réteg helyett a britek arra fókuszáltak hogy egyetlen, de mégis vastag réteg védje a hajókat. Emellett a brit csatahajók esetében kisebb kaliberű lövegeket alkalmaztak, mint a többi korabeli csatahajó esetében, ami révén az így nyert vízkiszorítást átcsoportosíthatták a páncélzatba.

Viszont ennek az lett a következménye, hogy a modern csatahajók közül a briteknek voltak egyértelműen a leggyengébb lövegei. A brit 356 mm-es lövegek esetében mind a lövedékek tömege, mind a torkolati sebességük kisebb volt, mint a német 380 mm-es lövegek esetében. Ezen okból a német Bismarck osztályú csatahajóknak a brit 356 mm-es lövegekkel szemben jelentős szélességű immunitási zónájuk volt.

A brit King George V csatahajó 1940-ben

Az amerikai South Dakota osztály

A második világháború idején a modern csatahajók között az amerikai csatahajók viszonylag jól védettek voltak a vízkiszorításukhoz képest, aminek több innováció volt az oka.

Az egyik innováció az volt, hogy az amerikai csatahajók esetében a páncélövet a hajó burkolatán belülre helyezték el. Ez által jelentősen csökkenteni tudták a védett térfogatot, ami révén vízkiszorítást tudtak megspórolni.

Az amerikai csatahajó osztályok páncélzatának elrendezése

Egy másik innováció a Special Treatment Steel volt. Ehhez azt kell tudni, hogy a második világháború idején a modern csatahajók esetén a hajók teljes vízkiszorításának a 35-40 százalékát tette ki a páncélzat, a vízkiszorítás többi részét a szerkezeti acél, a fegyverzet, az üzemanyag és más elemek tették ki.

Viszont az amerikaiak megengedhették maguknak, hogy egyszerű szerkezeti acél helyett a páncél minőségű STS-t alkalmazzák, vagyis a többi korabeli haditengerészettel ellentétben náluk a hajók vízkiszorításának a többségét tette ki a páncél minőségű acél. Ezért az amerikai csatahajók elvileg nagyon ellenállóak voltak az ellenséges fegyverekkel szemben.

A japán Jamato osztály

A valaha épült legnagyobb vízkiszorítású és emellett valószínűleg legerősebb csatahajók a japán Jamato osztályú csatahajók voltak. Ez viszont nem csak a nagy méretük miatt volt így, hanem a japánok arra is ügyeltek, hogy a lehető leghatékonyabban használják ki a rendelkezésre álló vízkiszorítást.

A japánok ezt úgy oldották meg, hogy a többi korabeli csatahajóhoz viszonyítva egy viszonylag rövid páncélövet alkalmaztak, ami cserébe nagyon vastag lehetett. Ezt úgy oldották meg, hogy a gépházakat nem egymás mögött, hanem egymás mellett helyezték el, ami révén rövidebb lehetett a hajótest azonos gépteljesítmény mellett.

Ez által lehetővé vált, hogy a japán tervezők a páncélzatot a lehető legjobban összpontosíthassák. Míg a legtöbb világháborús csatahajó esetében a páncélzat vastagsága 300-350 mm nagyságrendjében volt, addig a Jamato osztály esetében az övpáncélzat vastagsága 410 mm volt.

A Jamato belső elrendezése felülnézetből. Jól látszik, hogy a 4 gőzturbina-csoportot egymás mellett helyezték el, ami révén jelentősen rövidebb hajótestet tudtak tervezni azonos gépteljesítmény mellett.

Összegzés

A fenti páncélzati sémák jelentősen különböző védettséget eredményeztek az egyes hajó osztályok esetében. Például a brit és a német csatahajók páncélzatát elsősorban közelharcra méretezték, aminek a Jütlandi-csata tapasztalatai voltak az oka.

Ezzel szemben az amerikai és a japán haditengerészet egyértelműen a nagyobb távolságra megvívott harcra összpontosított. Ezért ezen haditengerészetek esetében a páncélfedélzet lényegesen vastagabb volt, mint az európai hajók esetében.

A német és az olasz csatahajók a nagy távolságból leadott lövésekkel szemben viszonylag gyengébb védelmet kaptak. Például a gépházak felett a Bismarck páncélfedélzetének a vastagsága mindössze 80 mm volt, míg a Littorio esetében ez az érték 102-112 mm volt. Viszont a Littorio esetében a páncélfedélzet vastagsága a lőszerraktárak felett 162 mm volt, ami összemérhető volt a többi korabeli csatahajóéval.

Amennyiben a világháború után is épültek volna csatahajók, úgy valószínűleg a lőtávolság tovább növekedett volna és a hajók páncélzatának a védettsége is ennek megfelelően változott volna. Például azt kevés helyen írják le, hogy a Bismarck testvérhajója, a Tirpitz a lőszerraktárak felett erősebb páncélfedélzetet kapott, mivel ez a tendencia a német hajótervezésben is megfigyelhető volt. A Tirpitz-et később tervezték és építették meg, mint a Bismarck-ot, ami révén annak ellenére, hogy hivatalosan ugyan azon osztályok közé tartoztak, volt néhány különbség közöttük.

Források:

• https://www.kbismarck.com/proteccioni.html
• https://en.wikipedia.org/wiki/Richelieu-class_battleship
• https://chuckhawks.com/armor_schemes.htm
• https://naval-encyclopedia.com/ww2/italy/littorio-class-battleships.php
• https://naval-encyclopedia.com/ww2/uk/king-george-v-class-battleships.php
• https://naval-encyclopedia.com/ww2/us/south-dakota-class-battleships.php
• http://pwencycl.kgbudge.com/Y/a/Yamato_class.htm