Hitler parancsára a folyó 1320 km hosszán minden hidat felrobbantottak, hogy megakadályozzák a szövetségesek előre nyomulását. Egy kivétellel, a remageni Ludendorf hidat.
A híd története
Tisztán katonapolitikai okokból több helyre is terveztek hidat a Rajnán. A remageni átkelő ötlete először 1912-ben merült fel, 1918-ra készült el, II. Vilmos német császár Erich Ludendorff tábornokról (a híres müncheni sörpuccs egyik vezetőjéről) Ludendorff-hídnak nevezte el. Hasonló megfontolásból és hasonló szerkezeti kialakítással épített testvérei a rüdesheimi Hindenburg híd (1915-1945.03.15.), valamint a közeli Urmitznál lévő Kronprinzenbrücke (Koronázóherceg-híd, 1918-1945, 1954-). Utóbbi újjáépítése után a mai napig szolgálja a vasúti közlekedést.
Mindhárom híd az 1905-ös Schlieffen-tervnek való megfelelés érdekében épült, a tervben a főtervező gróf Alfred Schlieffen a Belgiummal és Franciaországgal szemben indított háború felvonulási tervét és katonai utánpótlási vonalait határozta meg.
A kétoldali gyalogjárdával ellátott kétvágányos vasúti hidat a mannheimi Karl Wiener tervezte. A híd teljes hossza 398 méter, a 4642 tonna össztömegű híd építése 1918-ban 2,1 millió birodalmi márkába került. 1945 után tervben volt a híd újjáépítése, de ez elmaradt, végül a 70-es években eltávolították a Rajnában álló fő pilléreket is. Ma a két parti hídpilléren kívül a műemlékvédett íves alaprajzú erpereli alagút látogatható, melyben színház működik. A bal-parti Rajna pillérben 1980 óta a híd történetét bemutató múzeum üzemel.
Az csata
1945. március 7-én az amerikai 9. páncélos hadosztály 27. zászlóalj katonái a kora délutáni órákban Remagennél elérik a Rajnát. A folyópartra érve felfedezik, hogy a vízen átívelő Ludendorf-híd még áll. Először a német alakulattoktól kellett megtisztítani a kisvárost, majd a hídfő lefoglalása és megtartása volt a cél, hogy a később érkező páncélos erők áttudjanak kelni a hídon. Remagenben a német erők jól bevették magukat, sok helyen mesterlövészeket helyeztek el, ami a romos városban, nagy kihívás volt az amerikai katonáknak. A katonák a város főterén egy MG-34-es géppuskával felszerelt német állással kerültek szembe, ami az egész környéket sakkban tartotta. A kifüstölésére a jenkik páncélos támogatást kértek, ami a nem sokkal korábban hadrendbe állított 2 db M26 Pershing alakjában meg is érkezett. 90 mm-es ágyúja a legnagyobb volt az amerikai páncélosoknál akkoriban. Az ágyú mellett egy 50 mm-es és két 30 mm-es Brownin géppuskával is elvolt látva.
A tank egy lövése sikeresen megsemmisítette az ellenséges tűzfészket, így megnyílt az út a Ludendorf hídhoz. A hidat védő német erők, mikor észrevették az ellenség jelenlétét, megkezdték az aláaknázott átkelő tölteteinek élesítését. A hidat a szokásosnál kevesebb robbanóanyaggal aknázták alá, ráadásul a szokásos dinamit helyett (szűkében voltak már a robbanóanyagnak) a kevésbé hatékony donaritot használták. A híd védelmét, a parancsnoki tisztet aznap átvevő Hans Scheller őrnagy irányította. Az őrnagynak egymásnak ellentmondásos parancsokat kellett teljesítenie. Egyrészt nyitva kell tartania a hidat, hogy biztosítsa a 67. német hadsereg visszavonulását, akik a Rajna túl partján rekedtek. Másrészt viszont meg kell akadályoznia, hogy az amerikaiak átkeljenek a hídon. Amikor a szövetségesek megjelennek a hídnál, felrobbantják a feljárót, ezáltal lehetetlenné téve az amerikai harckocsik felhajtását.
Amikor a 9. hadosztály parancsnoka megtudta hogy a híd áll, az addigi tervet, miszerint pontonhidakon kelnek át a folyón, megváltoztatta. Az eredeti terv szerint mely a Favágó-hadművelet nevet kapta, Montgomery brit serege északon, míg az amerikai sereg Patton irányításával délen kelt volna át a folyó. A felállítandó pontonhidak, valószínűleg nagy vérveszteséget kívántak volna, mivel a németek a folyó túl partján egy sor védelmi állást alakítottak ki.
A németek eredetileg 16:00-kor akarták felrobbantani a hidat, ezért Karl Timmermann hadnagy az amerikai „A” század parancsnoka 15:15-kor parancsot kap a híd elfoglalására. Mivel harckocsi támogatást nem tudtak kapni a hídon, ezért azt gyalogosan kellett elfoglalni, kézi fegyverekkel. A tankok csak a folyóparton állva tudnak támogatást adni a hídon lévő katonáknak.
A németek ezt látva, nem várnak az előre meghatározott időre és megkezdik a töltetek élesítését, hogy mielőbb felrobbantsák a hidat. Ezzel megakadályoznák a jenkik átkelését, viszont a túlparton maradt német erők sem tudnak visszavonulni majd. Azonban a német őrnagy bízva abban, hogy nyitva tudja tartani a hidat a 67. német hadsereg átkeléséig, nem engedélyezi a híd felrobbantását. A híd tornyaiban elhelyezett német alakulatokon kívül van még jó pár üteg a folyó parton, illetve a felette álló 180 méter magas hegyen is vannak ágyúk, melyek sakkban tudják tartani a szövetséges alakulatokat. A hidat védő 160 német katonának jó esélye volt a híd megtartására, mivel a folyón egy elsüllyesztett uszályban mesterlövészek is voltak, akik kereszttűzben tudták tartani a hídon lévőket.
A hidat eleve úgy tervezték, hogy azt fel lehessen robbantani. A robbantáshoz kétkörös rendszer volt tervezve: a fő rendszer 60 töltetből állt, darabonként 3,5 kg robbanóanyaggal a vasúti sínpár alatt elektromos indítással, míg a másodlagos rendszer a híd pillérjeiben volt 2x300 kg robbanószerrel. A másodlagos rendszert kézi működtetéssel kellett indítani.
Amikor a Pershingek kiértek a folyópartra, a németek azonnal tűz alá vették őket. Az amerikai tankok válaszképpen semlegesítették a folyóparton álló német ütegeket és a tornyokban elhelyezett géppuska fészkeket. 15:20-kor a német őrnagy kiadja a parancsot a híd felrobbantására, viszont az elsődleges rendszer csütörtököt mond. A másodlagos rendszert egy német tizedes működésbe hozza ugyan, de a gyenge minőségű robbanóanyag nem dönti össze a hidat! A felszálló por eloszlása után az amerikai katonák nem hisznek a szemüknek: a híd áll!
Karl Timmermann ekkor megkezdi az előre nyomulást a hídon, miközben a Sherman-ek kiiktatják az uszályban lévő mesterlövészeket. Egy másik amerikai egység közben a fel nem robbant tölteteket hatástalanítja, még mielőtt a németek megjavítják az elsődleges rendszert. Az „A” század katonái átértek a hídon és a toronyban foglyul ejtették azt ott lévő német katonákat. A jenkik ember veszteség nélkül foglalták el a hidat, de még hátra van a vasúti alagút megtisztítása. Pár lövésváltás után a németek megadták magukat, és sok civillel együtt elhagyták azt. Hans Scheller őrnagy német parancsnok az alagút túloldalán kerékpárral menekült el, őt később Hitler személyes parancsára kivégezték. Hátra volt még a hegyen lévő alakulatok kifüstölése, amely a legnehezebb feladatnak bizonyult aznap.
A védők 20 mm-es légvédelmi ágyúkkal lőtték az ellenfeleiket, és egy teljes szakaszt megsemmisítenek. Mire a támadók felérnek a németek elmenekültek a hegyről. A Ludendorf-híd biztosítva volt.
A hídfő védelme
Eisenhower mikor megtudta, hogy sikerült elfoglalni az egyetlen álló hidat, az egész Favágó-hadművelet tervét újra gondolták, és legalább öt hadosztályt Remagen felé irányítottak, hogy a hídon keljenek át.
Az összes odavezető úton hatalmas konvojok okoztak dugókat. Az öt hadosztály átkelését minden körülmények között biztosítani kellett, az első Sherman éjfél után át is kelt a hídon. Az első 24 órában több mint 8000 katona kel át. A szövetséges erők 672 üteget állítanak fel a híd védelmére, ez a valaha volt legkoncentráltabb tüzérség az egyesített erők történetében.
Amikor Hitler megtudta, hogy híd nem robban fel és elfoglalták az amerikaiak, őrjöngött. Elrendeli, hogy minden rendelkezésre álló erő támadja a hidat, és semmisítsék meg az amerikaiakat. Több száz tüzérségi fegyvert vetnek be, köztük az 540 mm-es KARL löveget, amely 11 lövés után tönkre megy. Becslések szerint március 8-9 között több mint 3000 lövedéket lőttek a hídfőállásra. Bevetik a német rakétavetőt a Nebelwerfer-t is, a csata szinte fegyverkezési versennyé fajult.
540 mm-es KARL löveg
A Luftwaffe március 8-án 16:45-kor támadja először a hídfőállást, 3 Stukával és egy Focke-Wulf 190-nel. A következő két napban folyamatosan támadnak, hogy megakadályozzák az átkelést. Mivel a folyóval párhuzamosan repülnek, így könnyű célpontjai lesznek a parton felállított amerikai légvédelemnek. A szövetséges katonák itt találkoztak először a németek sugárhajtású vadászbombázójával, az ARADO 234 B2-vel. A gép vagy egy 1350 kg-os vagy 3 db 500 kg-os bomba szállítására volt alkalmas. De minden támadás kudarcot vall.
Egy helyreállított Arado az ohioi repülés és űr múzeumban
Érdekességként érdemes megemlíteni a birodalmi fejlesztések előre mutatását. Korukat sokszor megelőzve úttörő szerepet vállaltak, az új technológiák létrehozásában. A repülésnél maradva, csak meg kell nézni az 50-es évek amerikai Sabre és az orosz MiG gépek közötti hasonlóságot. Mindkettő a németek fejlesztésére alapozott, amit a háború végén hadizsákmányként szereztek meg. Mindkét gép elkészülte a német ME-262 és a Focke-Wulf TA 183 tapasztalatira alapozott, német „vendégmunkások” aktív részvételével.
Egy képen az amerikai F86 és a MiG-15
Hitler mindent felhasznál a leromboláshoz, a világ első ballisztikus rakétáját a V-2-t (fau-kettő) is, amelyet itt vetettek be először pontosan meghatározott földi célpont ellen. Az 1 tonnás robbanófejjel szerelt megtorló fegyver ha célba talál képes 10 méter mély krátert ütni. Március 11 és 17 között 11 darab rakétát indítottak a híd ellen a hollandiai kilövő állomásokról, de egy sem talált, ahhoz nem volt elég pontos.
A híd összedől
Március 17-e délutánig a szövetségesek több tízezer embert visznek át a hídon. Az amerikai mérnök alakulatok folyamatosan dolgoztak a híd megerősítésén, nehogy a robbantás és a támadások okozta sérülések miatt összeomoljon. Délután 3-kor a híd csikorogni, ropogni kezd, megremeg az alja és por kezd el felszállni alulról. A híd pár pillanat múlva a folyóba zuhant, és az ott tartózkodó katonák közül 32-en meghaltak, 63-an pedig megsebesültek.
A híd elfoglalása után mind a két harcoló fél rájött, hogy a háborúnak nemsokára vége, mivel a 3. Birodalmat már semmilyen természetes akadály nem védte nyugatról. Hat héttel később a Führer öngyilkosságot követett el a bunkerében. Az hogy a híd nem robbant fel és még jó pár napig fent maradt, valószínűleg sok amerikai áldozattól mentette meg a szövetséges erőket, valamint előrébb hozta a háború végét.
Eisenhower a háborút követően nyilvánosan köszönte meg a hidat elfoglaló 27. amerikai zászlóaljnak:
„Ezeknek az embereknek a tetteit, nem illetheti elég magasztalás. A parancsnokságunkon mindenki tudta, hogy aláaknázták a hidat. Ám mégis egy pillanatnyi habozás nélkül rohamozták meg azt. Igaz voltak veszteségeink, de azok eltörpültek a hatalmas diadalhoz képest.”
Emléktábla a bal hídfőnél
A történelmi eseményről 1969-ben film is készült "A remageni híd" (The Bridge at Remagen) címmel:
A filmet ezen az oldalon tudjátok megnézni:
http://filmcentrum.eu/a-remageni-hid-1969/
Írta: Bodzy
Egyszer sikerült bronzig jutnom, de ...