A Palliser lövedékmagot egy vas öntőformába öntötték, amiben a lövedék vége lefele mutatott, így a lövedék gyorsan kihűlt, aminek köszönhetően nagyon kemény lett és ellenállt a deformációknak. A lövedék testét egy homokból készült öntőformában készítették, hogy lassabban hűljön le és a becsapódáskor keletkező erőkkel szemben ellenállóbb legyen. Ez az új lövedék nagyon hatásosnak bizonyult a páncélozott csatahajók ellen, de az 1880-as években elterjedt ötvözött acélból készült páncélzat ellen már hatástalan volt.

Ennek köszönhetően egy újabb fajta lövedéket fejlesztettek ki. Kézzel kovácsolták és hőkezelték az acél lövedéket, így a Palliser lövedékkel ellentétben ez már kibírta az acéllal történő becsapódás során fellépő erőket és át is tudta azt ütni.

Ezután kifejlesztették a cementált acél páncélzatot, amiben sok szén volt, így jóval erősebb volt és becsapódáskor széttörte a kovácsolt acél páncéltörő lövedékeket. Ennek leküzdésére áttértek a nikkel és króm ötvözettel készült acéllövedékek használatára.

Egy másik fejlesztés a puha fémből készült kupak volt, amit a lövedék csúcsára illesztettek. Ezt Makarov kupaknak is hívták Stepan Makarov orosz admirális után, aki feltalálta azt.

Ezt a puha kupak segített elnyelni a becsapódáskor keletkező erőket és megakadályozta, hogy a lövedék széttörjön vagy lepattanjon a döntött páncéllemezekről, mert a kupak, mint egy ragasztó, hozzátapadt a felülethez és megelőzte, hogy a lövedék lecsússzon a páncélról. A kupak ezek mellett lehetővé tette, hogy egy robbanótöltetet is belehelyezzenek a lövedékbe, ami a páncél átütése után robbant fel, jelentősen megnövelve az okozott kárt.

A régebbi páncéltörő lövedékekben a töltet becsapódáskor egyből felrobbant, így jóval kisebb volt a rombolóerejük. Mindegy volt, hogy el voltak-e látva gyújtószerkezettel, vagy sem, a becsapódáskor keletkezett erők miatt felrobbantak. Az új kupak és a flegmatizált robbanószernek köszönhetően, amit jóval nehezebb volt felrobbantani köszönhetően annak, hogy „nedves” volt a robbanóanyag, a töltet kibírta a páncélátütéskor keletkező erőket robbanás nélkül.

Ezeket a lövedékeket az I. világháború végéig használták.

A II. világháború során viszont a páncélzat vastagsága jelentősen megnőtt, így a páncéltörő lövedékeknek is meg kellett növelni a méretét és sebességét. A kupakos páncéltörő lőszereknek nagy volt a légellenállásuk és gyorsan veszítettek a kinetikus energiájukból nagyobb távokon. Ezt egy aerodinamikus ballisztikus kupak segítségével küszöbölték ki, aminek a segítségével a lövedék hosszabb távokon is megtarthatta a sebességét, és eredményesebb volt a páncélzat ellen.

Az APCBC lövedék elterjedése miatt a cementált acél páncélzat elvesztette hatékonyságát, így kifejlesztették a hengerelt homogén páncélt, ami képes volt elnyelni a nagy sebességű APCBC lövedékek energiáját így lepattintva azokat.

A hengerelt homogén páncél készítése során addig hengerelték az acéllemezeket, míg a szemcsék nem lettek egyenletesen eloszlatva. Ez hasonlóan működik, mint mikor acélrudakat hajtogatnak több alkalommal, hogy egy erős kardot készítsenek belőle. A gumihoz hasonlóan működik ez a páncélzat, elnyeli a lövedékek kinetikus energiáját, és emiatt lepattannak a lövedékek róla.

A hengerelt homogén páncélzat könnyen átüthető nagyobb kaliberű és nagyobb sebességű APCBC lövedékekkel, és más fajta lövedékekkel is, mint például az APCR, amiben a lövedékmag tungstenből, a lövedék teste könnyű alumíniumból készül.

Később ezek továbbfejlődtek leválóköpenyes, űrméret alatti páncéltörő lőszerré, ami a standard páncéltörő lövedék volt a hidegháború során, majd leválóköpenyes, űrméret alatti szárnystabilizált páncéltörő lőszerré, amiket a modern tankok használnak.