Ugyan az oldal témájához már nem áll közel, de én szívesen olvasnék egy hasonló feldolgozást a jelen korra vonatkozóan is. Mi lenne ha...
:thx2:
A történelemben, a mi lett volna, ha kérdéseknek, nem sok értelme van, viszont néha érdemes eljátszani a gondolattal és megvizsgálni egy-egy fikciót. Cikkek írásakor merült fel bennem a következő: másképp alakult volna a II. Világháború menete és végkifejlete, ha Hitler vár még 6-7 évet és/vagy a Szovjetuniót támadja csak meg Lengyelország kikerülésével?
Mint tudjuk a német fejlesztések sok téren megelőzték korukat, sokszor forradalmian új megoldásokat létrehozva. A cikk első része azt nézi meg, milyen fejlesztések valósulhattak volna meg 1945-46-ra. Nézzük akkor fegyvernemenként, ha 1945-ben kezdődik a világháború.
Amennyiben a Harmadik Birodalom a fejlesztéseket, 1945-46-ig titokban folytatta volna és létre hozza a „Z” tervben előirányzott hadiflottát, akkor az Atlanti-óceáni csata valószínűleg másképp ment volna végbe. A „Z” terv a következő hajó mennyiség megépítését irányozta elő a 30-as évek közepén, 1944-45-ös háború kitöréssel számolva:
Ezzel szemben a háború kezdetekor a Bismarck és a Tirpitz még nem volt készen, a Graf Zeppelin anyahajó a háború végére érte el a 95%-os készültséget, soha nem lett hadrendbe állítva. A könnyűcirkálók és a Spahkreuzer osztály építését leállították. 3 darab zsebcsatahajóval rendelkeztek, illetve a „Z” terv legjobban megvalósult részével a három darab nehézcirkálóval, mint például az Admiral Hipper. Talán a korai háború-kezdet a legjobban a tengeralattjáró flottillát sújtotta, mivel 39 szeptemberében csak 54 volt hadra fogható. Amennyiben figyelembe vesszük, hogy 1942-ben majdnem térdre kényszerítették így is Angliát az utánpótlást jelentő konvojok támadásával, akkor az előirányzott 250 U-boot majdnem biztosan megtette volna. Sőt a háború végére Dönitzéknek már rendelkezésre állt a XXI-es osztály, amely háromszor akkora hatótávval rendelkezett mint a VII-es osztály a háború kitörésekor. Ráadásul az orrban lévő 6 torpedóvető csövét a hidraulikus torpedó-újratöltő rendszerrel hamarabb megtudták tölteni, mint a VII-es osztály egy csövét. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy lényegesen gyorsabb is volt, valamit az akkumulátor újra töltéséhez is kevesebb időre volt szüksége. Az egyetlen elkészült példány az U-2540 egy héttel a háború vége előtt futott ki a tengerre, majd a következő napokban valósággal csúfot űzött a szövetséges flotta különböző egységeiből. A nyomába eredő brit tengeralattjárókat könnyedén kicselezte és lerázta, a Királyi Haditengerészet cirkálóit pedig úgy közelítette meg lőtávolságra, hogy azok egyáltalán nem észlelték a német U-boot jelenlétét, majd tüzelés nélkül odébbállt. Ironikus módon mire az U-2540 visszatért a támaszpontjára, a mólónál már amerikai katonák sorfala várta.
A helyreállított U-2540 (Wilhelm Bauer) múzeumként Bremerhaven kikötőjében
Ha mindezeket figyelembe vesszük, valamint azt, hogy a felszíni flotta együttes alkalmazása lényegesen nagyobb erőt képviselt volna, akkor nem lehetetlen az Atlanti csata másképpen való végződése.
A Harmadik Birodalom légiereje a korának legjobb, legkorszerűbb légiereje volt, de nézzük meg mire is lettek volna képesek pár évvel később.
Messerschmidt Me-262
Szinte senkinek sem kell bemutatni a Me-262-t, amely a világ legelső hadrendbe lépett gázturbinás vadászgépeként vált ismertté. Az Me-262 korának messze legjobb vadászgépnek bizonyult. A típus legnagyobb sebessége elérte a 870 km/h-t, amely jóval felülmúlta a szövetséges gépek teljesítményét, négy darab 30 milliméteres MK 108 gépágyúja pedig nagyon komoly tűzerővel ruházta fel. Azonban csak kb 300 darabot állítottak hadrendbe, egy később kezdődő háborúban, a szövetséges légierőnek komoly fejfájást okozott volna a nagyobb darabszám.
Horten HO 229 Göttingen felett 1945 elején
...és a földön
A csupaszárny Horten HO229 vadászbombázó 1944-re érett meg a sorozatgyártásra, azonban a szövetségesek folyamatos légitámadása miatt nem sikerült hadrendbe állítani. A gép az akkori gépek sebességét messze felül múlva, köszönhetően a két darab Jumo004-es gázturbinának, képes volt a 977 km/h-s sebességre. Az Ho 229 egyetlen megmaradt példánya jelenleg Marylandben, a National Air and Space Museumban van kiállítva. Nem ismerős véletlenül a gép alakja?
Felszállás közben a Focke-Wulf Ta 183 terveit felhasználó argentin Pulqui II
A Focke-Wulf Ta 183 40 fokban hátranyilazott szárnyú vadászgép volt a törzsben elhelyezett gázturbinás hajtóművel. A gépnek az elméleti sebessége 962 km/h és alkalmas volt 500 kg bomba hordozására. A Ta 183 első tesztrepülését 1945 májusának végére írták ki a mérnökök, a sorozatgyártás beindítását pedig legkorábban 1945 októberére tervezték. A háborús események alakulása azonban nem tette lehetővé a szakemberek számára, hogy valóra váltsák az oly sok munkával megalkotott tervüket: a Ta 183-nak egyetlen prototípusa sem készült még el, mikor a brit csapatok április 8-án elfoglalták a Focke-Wulf gyártelepét. A gép az argentin légierőnél 6 darabos prototípusként a háborút követően hadrendbe állt, de nagyobb számban végül nem rendszeresítették.
Bachem Ba-349 Natter
Focke-Wulf Fw Treebflugel
És akkor még nem is emlékeztünk meg a világelső Bachem Ba-349 Natter függőlegesen felszálló repülőgépről, vagy az Amerika Kapitányban látott és valós terveken alapuló, bár számos kivitelezési nehézségekkel küszködő Focke-Wulf Fw Treebflugel-ről. Ennél a légcsavartollak végére egy-egy (összesen 3 db) torlósugár-hajtóművet (ramjet) terveztek, és a légcsavartollak állásszögét is lehetett állítani.
Heinkel Wespe ez a helyből fel és leszálló vadászgép, amely sosem jutott túl a tervezés fázisán a háború vége miatt.
Gondolkodjunk el egy pillanatra, ha mindezek megvalósultak volna.
Me264 a földön
A Lufwaffe bombázó gépállomány a háború során a szövetségekhez képest, csekélyebb erőt képviselt. 1944 során az RLM beszerzési eljárást indított egy különleges bombázógépre, amely képes lett volna egyetlen tankolással elérni New York városát, tehát bombázni az Amerikai Egyesült Államok területét. A géppel szemben megfogalmazott legfontosabb követelmények közé a 11.000 kilométeres hatósugár és a minimum 4.000 kilogrammos bombateher szállítása tartozott. A Messerschmitt Művek fejlesztőrészlege beindította a Projekt 1061 és a Project 1075 programot a Me264 gép megalkotására. Az 1061-es egy négymotoros nehézbombázó volt 5000 kg bombateherrel akár 20.000 km hatótávolsággal, míg az 1075-ös egy hatmotoros és még nagyobb hatótávolságú gép lett volna.
Nem hasonlít rá valamelyik amerikai hosszú távú bombázó? (B29)
A hatótáv növelés érdekében tervet készítettek egy esetleges légi utántöltés (!) kidolgozására, egy másik Me264 segítségével. A tesztelési időszak során két Me264 is megsemmisült, majd 1944. július 18-án az utolsó prototípus is szövetséges bombatámadás áldozatává vált.
Az Americabomber projecthez csatlakoztak a Horten testvérek is, akik Horten Ho XVIII néven egy csupaszárny bombázó terveit vetettek papírra. A típus hatótávolsága elérte a 11.000 kilométert, és 850 km/h-s csúcssebességének köszönhetően 27 órára lett volna szüksége egy bevetés végrehajtásához. Kevesebb mint két hónappal az után, hogy Hermann Göring 1945. március 23-án aláírta a típusra szóló megrendelést, véget ért a háború. Az innovatív, radikálisan újszerű megoldásokból építkező terveket az Amerikai Egyesült Államok Légierejének sikerült megszereznie: a Ho XVIII és az amerikai Northrop tervezőiroda által húsz évvel később megépített kísérleti csupaszárny XB 49 repülőgép, illetve a '90-es évek során rendszerbe állított B2 lopakodó bombázó közötti hasonlóság meglehetősen nyilvánvaló.
Arado Ar 234 C szériát 4 db BMW 003-as gázturbinával látták el
Az Arado Ar 234 Blitz-ből a háború végéig 19 épült meg és ez a középtávú bombázó 1500 kg bomba célba juttatására volt alkalmas. A gép maximális sebessége elérte a 750 km/h-s sebességet, amely már önmagában is elégséges védelmet jelentett az ellenséges vadászokkal szemben, így a típus a bevetések során a nyugati és a keleti fronton is kiválóan helytállt. Tervezték, hogy a gép hasához rögzítve juttatják célba a V-1 rakétát. A háború után az Ar 234 B és C számos, fél kész példányát az amerikai csapatok találták meg.
Személyes véleményem szerint, ha ez mind megtudott volna valósulni egy 1945-ös háború-kezdetre, és Hitler nem akar mindenbe beleszólni, az angliai légi csata eredménye szinte biztos hogy másképpen alakult volna.
Az előző két fegyvernemhez képest itt azért árnyaltabb a kép. A német páncélosok a háború kezdetekor, sem számban sem minőségben nem múlták felül ellenfeleiket, azonban megfelelően tudták kihasználni az ebben rejlő lehetőséget. Hadosztályaik koncentrált támadást hajtottak végre, míg a franciák és a brit kontingens szétforgácsolta erőiket megosztva a frontvonalon. 1943-ra azonban megjelentek a Tigrisek, Párducok és Ferdinándok, amelyek jobbnak bizonyultak az ellenük hadba küldött erőknél. Na meg persze az 1944-ben hadrendbe állított Tigris II. Ezen a gondolaton tovább menve, 1945-re a páncélos erők gerincét már ezek a tankok adták volna, és nem a Pz III és IV-es tipusok.
Mivel a szövetséges légierő folyamatos támadásai a nappali csapat mozgást, támadást lehetetlenné tették ezért kifejlesztették az infravörös reflektort. Az első darabokat a Pak 40-es ágyúval rendelkező Marder II páncélvadászon tesztelték. A sikeres teszteket követően 1945 tavaszán 30 centiméteres keresőlámpával szerelt változatát alkalmazták különböző páncélosokon. Számos Panzer VI G típust, az úgynevezett Párduc tankok kései változatát és azok páncélvadász variánsait, a Jagdpanzer-eket láttak el vele, amelyek a visszaemlékezések szerint sikerrel szálltak szembe az amerikai és szovjet páncélosokkal.
Infravörös berendezéssel ellátott Panther
A Maust ugye nem kell bemutatni senkinek, ebből 2 darab prototípus készült. Hitler utasításai szerint a tanknak alkalmas kellett volna lennie 150 milliméteres KwK 44 L/38 vagy a 170 milliméteres KwK 48 lövegek hordozására. A 188 tonnás monstrum azonban a teszteken az elvárt 20 km/h-s sebesség helyett csak 13 km/h-val volt képes cammogni, és hiába a hatalmas tűzerő, harci értéke mobilitása miatt csapnivaló. Egy túlélte a háborút, majd orosz csapatok kezére került. A Maust a Vörös Hadsereg 1951 és 1952 között tesztelte, majd a túlzó elvárások talaján fogant, a hozzáfűzött reményeket soha be nem váltó típus egyetlen példányát a Moszkva melletti Kubinka Múzeumba helyezték el. Egy 1943-ban lezajlott Kurszki csatában milyen lett volna 100-150 Maus...
A kubinkai múzeumban kiállított példány
csak a méret számít
Az utcai harcokra és erősen védett harcálláspontok elleni támadásokra kifejlesztett Sturmtiger, 150 mm-es frontpáncéllal ellátott harcjármű volt, amelyet egy 210 mm-es mozsárágyúval szereltek volna eredetileg fel. A tervezett fegyver nem állt rendelkezésre ebben az időben, ezért helyettesítették egy 380 mm-es rakétavetővel, amelyet a Kriegsmarine (a Harmadik Birodalom haditengerészete) használt. A fegyver lövedékeinek hossza 1489 milliméter, tömegük - típustól függően - 345, illetve 351 kilogramm volt. A rakétavetőből kétféle gránátot lehetett kilőni: a 125 kilogramm robbanóanyaggal töltött, repeszromboló-hatású Raketen Sprenggranate 4581-et, és a kumulatív töltetű Raketen Hohladungsgranate 4592-t, amely 2,5 méter vastag megerősített vasbetonon volt képes lyukat ütni. Mindössze 317 darab 380 milliméteres repesz-romboló lövedék jutott el a csapatokhoz.
A Rohamtigrisek első bevetésére Varsóban került sor, ahol részt vettek az 1944. augusztus 1-én kitört felkelés leverésében. Ekkor alkalmazták a Sturmtigert először és egyben utoljára arra, amire tervezték, és amire legalkalmasabb volt: utcaharcra és épületek lerombolásra. Állítólag a nyugati fronton egy ütközetben (1945 januárjában) egy harctéri jelentés szerint egy Sturmtiger egyetlen lövéssel három Sherman harckocsit semmisített meg. Nagyobb példányszám esetén, ez a tank mire lett volna képes a megfelelő támogatással mondjuk Sztálingrádban?
Amerikai katonák csodálkoznak egy Sturmtigernél
Hs117
A Németországban folytatott rakéta kísérleteknek köszönhetően, már 1943-ben elkezdték az irányított légvédelmi rakéták fejlesztését. A Hs117 25 kg töltetet tudott magával vinni, és a tervezők a pontos találatra alapoztak. Ehhez a cél követésére szolgáló Mannheim Riese radart, a rakétát követő Rheingold radart, a Pillangó irányítására szolgáló Kehlheim adót használták. A kéttagú személyzet egyik tagja a célzókészüléket és az indítóasztalt kezelte, a másik pedig a rakétát vezérelte egy botkormány segítségével. A Hs 117 maximális hatótávolsága alacsonyan szálló célpontok esetén elérte a 16 kilométert, az általa elérhető maximális magasság pedig meghaladta a 10.000 métert. A tesztek során kiderült, hogy a nagy sebességű rakéta folyamatos kontrollálása a konstrukció korát megelőző technikai színvonala ellenére is komoly hiányosságokkal küszködik, és csak minden harmadik kilőtt fegyvert sikerült célra vezetni. A Hs117-et végül sosem tudták hadrendbe állítani szintén a légitámadások miatt.
Az Enzian egy elődeinél lényegesen nagyobb teljesítményű, technikai szempontból jóval fejlettebb légvédelmi eszköz volt, amely a modern robotrepülőgépek közvetlen ősének tekinthető. A négymotoros bombázók ellen kifejlesztett fegyver a tervek szerint 500 kilogramm robbanóanyagot volt képes célba juttatni, amely hatalmas rombolóerővel ruházta fel a rakétát. Az Enzian megfelelő irányítására több megoldást is javasoltak a mérnökök, amelyek között egyaránt szerepelt a rádióirányítás (Fuchs, illetve Kugelblitz változat), az infravörös célravezetés (Paplitz változat) és az önműködő akusztikus vezérlés (Kranich változat) lehetősége. Bár a légvédelmi rakéta eredetileg hangsebesség alatti fegyvernek készült, amely 804 km/h-s sebességgel repült volna rá a célpontra, a tervezők reményei szerint az 5-ös számú variáns képes lett volna elérni az 1,6 vagy akár a 2,0 Mach sebességet is. Mivel a Harmadik Birodalomban ekkor már szűkösek voltak a kapacitások, ezért leállították a tervet. Az első emberi vezérlés nélküli irányított légvédelmi rakéta sosem állt hadrendbe – a szövetséges bombázók személyzetének legnagyobb örömére.
Rheintochter (Rhine Maiden) rakéta a Smithsonian Nemzeti légi és űr múzeumban kiállított darab
A második világháborús német légvédelmi rakéta fejlesztés utolsó állomása az 1942-ben indult Rheintochter-program volt. A Luftwaffe egy 12. 000 méteres magasságig hatékony irányított rakéta tervezésével és gyártásával bízta meg a Rheinmetall-Borsig vállalatot, amely rádió távirányítással vezethető rá a célra. Az acéllemezzel borított robbanófej 150 kilogramm robbanóanyag befogadására volt képes, és fej nélküli csavarokkal rögzítették a rakéta testéhez. A Rheintochter vezérlését rádiós irányítással, a forgás stabilizálását pedig giroszkópos rendszer segítségével oldották meg. A detonációt Kranich típusú akusztikus közelségi gyújtóval váltották ki, amely a célpontot elérve automatikusan felrobbantotta volna a rakétát, de a biztonság kedvéért egy rádióval működtethető detonátor is helyet kapott a törzsben. A Rhein-tochter I az 1943 tavaszán beindított tesztek során az eredeti tervekkel szemben (amelyek körülbelül 800 km/h-s sebességet irányoztak elő) majdnem elérte a hangsebességet. 1944 júliusa és 1945 januárja között lezajló második tesztelési szakaszban 48 indítást hajtottak végre. A tesztek során bizonyosságot nyert, hogy a repülési tulajdonságai jók, és a rádióvezérlés is megbízhatóan működik. Azonban ez is a többi sorsára jutott, és 1945 februárjában leálltak a további kísérletek.
A szövetséges légierő támadáskor jelentős veszteségeket szenvedtek, de mekkora lett volna a vissza nem tért gépek száma ilyen légvédelmi alakulatok ellen?
A Londont 1944 szeptemberében először támadó V-2 rakéták továbbfejlesztése is megkezdődött már Werner von Braun irányítása alatt. Ezek többlépcsős interkontinentális rakéták, amelyekkel akár az USA is elérhetővé vált volna, azonban a tervezés fázisát érték csak meg. Egy későbbi háborúban valószínűleg ezek is alkalmazásra kerülnek.
A Reich légiereje és tengeri flottája sokkal erősebb lett volna, a légvédelem olyan újításokat tudott volna használni, amire a szövetségeseknél nem volt példa akkoriban. E három egységnél messze megelőzték volna a szövetségesek fejlesztéseit, és a szövetségesek nem is rendelkeztek ballisztikus rakétákkal. Ide kell sorolni azt a tényt is, hogyha a hagyományos puskák helyett a Wermacht katonákat az 1944-es fejlesztésű MP44 gépkarabéllyal látják el, akkor a frontvonalakon a gyalogos katonák sokkal nagyobb tűzerőt képviseltek volna. Az egyetlen olyan fegyvernem ahol a németek nem tudtak volna nagyobb előrelépést felmutatni ellenfeleikhez képest, az a páncélos haderő. 1943-44-től mind a szövetséges mind az orosz haderő páncélosalakulatainak minősége kezdte felvenni a versenyt a Birodalommal szemben. Véleményem szerint a későbbi háború kezdet nem változtatta volna meg a háború kimenetelét, viszont sokkal véresebb és időben is tovább tartott volna, mint hat év, az áldozatok számának nagyfokú emelkedéséről már ne is beszéljünk. Az orosz és szövetséges haderők valószínűleg az anyagháborút ebben a verzióban is megnyerik, de sokkal súlyosabb árat fizettek volna a győzelemért.
Nézzük akkor a második verziót, miszerint a Harmadik Birodalom kikerülve Lengyelországot elsőnek a Sztálini orosz birodalmat támadja meg, így elkerüli a konfrontációt Angliával és Franciaországgal. A hatalmas ország elég Lebensraum-ot (életteret) biztosított volna így a németeknek, amely kimeríthetetlen nyersanyagokkal is rendelkezett.
Egy ilyen támadás, amely északon a kelet porosz részről, míg délkeleten Magyarország és Románián, a két csatlós országon keresztül indulna el, szintén sikerrel kecsegtet. Egy ilyen felállásban Hitlernek nem kellene tartania a nyugati hatalmak és az USA hadba lépésétől, szóval csak egy frontos háborút kellene vívnia. Ehhez azonban szükséges az is, hogy Hitler Franciaországgal szemben érzett személyes bosszúját háttérbe szorítsa. A bosszút mint tudjuk, az I. Világháborút lezáró versailles-i békeszerződés fűtötte a Führerben.
Ha megmaradunk az 1939-es kezdetnél, mivel a Reich egy frontos harcot folytatott volna ekkor, véleményem szerint Moszkva biztosan elesik, tekintettel arra, hogy a németek sokkal nagyobb erőket tudtak volna erre a területre összpontosítani. Az orosz hadvezetés ekkor még sokkal inkább szét volt esve, hála Sztálin tisztogatásainak, mint 1941-ben. Bár az oroszok elkezdték a fejlesztéseket, egy két évvel korábbi állapotban, mint ami 1941-ben volt, még kevésbé tudták volna felvenni a harcot a Wermacht ellen. Ha figyelembe vesszük, hogy a német gépezetnek körülbelül 4 hónap kellett ahhoz, hogy Moszkvához érjenek, egy ilyen mértékű támadásnak nem bírtak volna ellenállni. Délen szerintem esélyük sem lett volna Sztálingrád megvédésére. Külön kérdést érdemel az USA és a nyugati hatalmak hozzáállása egy ilyen akcióhoz. Nagyon valószínű, hogy nem avatkoztak volna be, sőt az sem kizárt, hogy Hitlert segítették volna a vörös veszedelem ellen. Nem mehetünk el azon tény mellett sem, hogy a náci pártnak jelentős szimpatizáns tömege volt, mind az amerikaiaknál mind nyugat-európában. Nemzetközi bankárok és vállalat tulajdonosok az 1933-as választások idején csaknem 3 millió birodalmi márkát költöttek a náci párt finanszírozására.
A neves német történész Ralf Georg Reuth szerint Hitler rajongott Henry Fordért és több ízben is kijelentette: "Henry Ford tömegautójával többet tett a szocializmusért, mint bárki más." Azonban a Führer nem csak az autógyártásban elért sikereiért kedvelte. Ford nemcsak az autógyártás úttörőjeként, hanem fanatikus antiszemitaként is "hírnevet" szerzett magának. A húszas években nagy port kavart antiszemita könyvet jelentetett meg „A nemzetközi zsidó” címmel. A könyv annak idején egyfajta bestseller lett, 18 nyelvre fordították le. Ebben a szerző mindenekelőtt azt állította, hogy a zsidók "világuralomra" törnek, és valójában ők a kommunizmus "mozgatói". Hitler Henry Fordot barátjának és mentorának tekintette, a hírhedt müncheni "barna házban" a falon ott díszelgett az amerikai autógyáros képe. A német történész szerint az amerikai milliárdos "cserébe" anyagilag támogatta Hitlert, illetve nemzetiszocialista mozgalmát. A New York Times a bajor tartományi parlament információira hivatkozva 1922. december 10-én arról számolt be, hogy Hitler mozgalmát egy amerikai antiszemita vezető, azaz Henry Ford támogatja. A New York Times ugyanebben a cikkben arról írt, hogy "Ford pénzéből" Hitler több ezer fiatal hívét új egyenruhákkal, illetve géppisztolyokkal látták el. Támogatója volt a Német-Amerikai Baráti Társaságnak, melynek a háború kitörésének évében az USA-ban mintegy kétszázezer tagja volt. Ez a fajta szimpátia is hozzájárult ahhoz, hogy Ford volt az első amerikai állampolgár, akit Hitler kitüntetett a Porosz Fekete Sas Érdemrend Nagy Keresztjével. A többi amerikai tulajdonban lévő németországi céggel ellentétben a kölni Ford-Werkét sohasem államosították és, hogy a Ford mindvégig megtartotta irányító részesedését a háború alatt. A munkaerő 45%-a, vagyis mintegy 2 ezer ember kényszermunkás vagy rabszolga volt. S noha Köln városát a szövetségesek már 1942-ben bombázták, Ford gyára csak 1944-ben kapott néhány jelentéktelen találatot, amiért 1965-ben 1,5 millió dolláros kártérítés járt a cégnek.
A politikai nézetében történő pálfordulás a Pearl Harbor amerikai kikötő elleni japán légitámadás után történt. Ford nyilvánosan mondott le antiszemita nézeteiről, és kijelentette: "Örökre véget kell vetni általában a fajgyűlölet, különösen a zsidógyűlölet minden megnyilvánulásának."
Adolf Hitler fogadja Eduárdot és nejét 1937-ben
Angliában Windsor hercege, aki VIII. Edward néven csupán pár hónapig uralkodott - mert 1937-ben lemondott az angol trónról, hogy feleségül vehessen egy elvált amerikai asszonyt, Wallis Simpsont - Hitler feltétlen tisztelője volt. Bár önként mondott le a trónról, arról álmodozott, hogy visszakerül a trónra, és megakadályozza a Németországgal való háborút. Amikor 1956-ban Bonnban nyilvánosságra hozták az 1939 és 1944 közti iratokat, és az ügyre fény derült, a brit kormány úgy foglalt állást, hogy Windsor hercegét a németek próbálták kihasználni, de ő ennek nem engedett, és „Nagy-Britanniához való hűsége egyetlen pillanatra sem ingott meg”. Ez a hivatalos álláspont napjainkban sem változott. Érdemes megemlíteni Sir Oswald Mosley (a Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) korábbi elnökének, Max Mosleynak az apja) nevét, akinek vezetése alatt állt a Fasiszták Brit Uniója (British Union ofFascists, BUF), melynek a gyűlései akár 20 ezer embert is vonzottak.
Sir Oswald Mosley 1936-ban egy kelet-londoni felvonuláson
Így ha a fentebb említett tényeket figyelembe vesszük, Sztálin magára maradt volna a Hitler ellen vívott háborúban. Véleményem szerint egy 1939-es csak a szovjetek ellen vívott háborút a Harmadik Birodalom megnyert volna, mivel a szovjetek külső támogatást nem igen kaptak volna. A belső támogatás is valószínűleg elmaradt volna, az ukrán területekről biztosan és ez Sztálin "érdeme".
A holodomor Ukrajna történetének legtöbb emberáldozattal járó katasztrófája. Halálos áldozatainak számát 7 és 10 millió közé teszik, amiből 3 millió gyermek volt. A "holodomor" (éhhalál) szót kifejezetten az ukrán területeken végbement éhínségre használja a világ. Az 1932-33-as éhínséget történeti kutatások szerint a Sztálin által elrendelt kötelező gabonabegyűjtések váltották ki. A gabona és az állatok rendszeres elkobzása miatt a Szovjetunió éléskamrájának nevezett Ukrajnában milliók haltak éhen otthonaikban vagy az utcán.
Az éhhalált halt emberek sokszor hetekig feküdtek az utcán, mert nem volt, aki elszállítsa a testeket
A balti államok is valószínűleg a német sereg mellé álltak volna, mint ahogy eredetileg is szerepeltek lettek, észtek a Birodalom katonái között.
A fenti táblázat jól szemlélteti, hogy mely nemzet katonái harcoltak a németek oldalán. Elképzelhető továbbá az is, hogy a nyugat-európai országokból, többen harcolnak majd a német oldalon, mivel saját országuk akkor nem állt volna hadban. A Wermacht előre nyomulását az Uralig szinte biztosra veszem, és nem tartom valószínűnek a szovjetek talpra állását ebben az esetben.
Nézzük meg ugyanennek a felállásnak az 1945 körüli kezdését. Ez már kicsit bonyolultabb, és összetettebb kérdés. Szovjetek véleményem szerint sokkal felkészültebbek lettek ekkora már, számos hadifejlesztésük esetleg versenyre tudott volna kelni a németekével. Ebben az esetben én lassabb előrehaladással számolnék. Külföldi támogatást nézetem szerint ekkor sem kaptak volna, viszont az ország lakosságát talán jobban maguk mellé tudták volna állítani. Az USA kommunista ellenességét figyelembe véve - lásd Patton tervét mely szerint német katonákkal együtt támadta volna az oroszokat - egy baljós jövőképet vetíthetne elénk. Ez nem más, mint az atombomba bevethetősége a Szovjetunió ellen!
Egy ilyen forgatókönyv esetében ma más világban élnénk. De a történelemben nincs ha!
A cikkben felsorolt német fejlesztések, nem a teljes képet mutatják, csak pár példát ragadtam ki a sok közül. Akit érdekel, milyen fejlesztések voltak még a németek kezében, annak ajánlom Kurt Rieder-Hitler Titkos Fegyverei könyvét.
Ezen mű írásakor, megpróbáltam a témát a lehető legjobban körbe járni. Felhívom mindenki szíves figyelmét arra a tényre is, hogy én nem szeretnék egy olyan világban élni, amit ez a mű esetleg felvázol, mint jövőkép. Nem vagyok náci szimpatizáns a cikk elkészültéhez csak kizárólag a kíváncsiság vezetett, hogy mások hogyan látják ezeket a verziókat.
Írta: Bodzy
NE KONTEÓZZ, NE SÍRJ! Mielőtt kommentelsz, ezt feltétlen olvasd el!